Kiskölyökként, – a nyolcvanas évek elején – nekem csak Tibibá volt. Másoknak Tibor, Tibi, Tibusz vagy éppen „Kopaszkaktusz”. Nem tudom milyen rokonsági fokban álltunk, de az tény, hogy emlékeim szerint szinte mindig ott üldögélt a konyhaasztalunk mellett. Időnként el-el tűnt egy kis időre, néha hosszabbra is, de az biztos, hogy az ideje nagy részét nálunk töltötte. Azt hiszem, felesége és gyermekei nem voltak, vagy ha mégis akkor sem tartotta velük a kapcsolatot. Legalábbis soha nem beszélt róluk. Amolyan magányos farkasként élt és mi voltunk számára a falka, aki befogadta, meghallgatta, gondozta, ellátta és biztosította azt a minimális szeretetet amire szüksége volt az adott pillanatban. Univerzális ember volt, ha kellett akkor ránk vigyázott, ügyet intézett vagy éppen bevásárolt a sarki közértben. Csodálatos kapcsolatai révén Be tudott szerezni minden olyan dolgot, amit másoknak nem sikerült soha. (Még akkor sem, ha a helyi tanácselnök volt a legjobb cimborája.)

Tibibá hatalmas, nagydarab, jókedélyű ember volt. Mint egy nagyra nőtt bohóc. Emlékszem, az óriási sörhasára, amely percekig rezgett egy-egy nagyobb, szívből jövő nevetés után. Széles arca kipirultan foglalta magába feltűnően bíborvörös, krumpliszerű orrát. Tükörsima feje-búbja fénylett az izzadtságtól. A kopasz foltot pedig kétoldalról, – mint amilyet csak egy impresszionista festő festhet álmában – lángszínű, helyenként élénk narancssárga árnyalatba hajló, vállig érő, göndör fürtök övezték. Harsány kacagása élettel töltötte meg az omladozó pesti bérház körfolyosós udvarát. Mindig jó kedve volt. Ha ivott, akkor még jobb. Ha pedig elvétette a mértéket, akkor percekig röhögött akár a saját viccein is. Sokat ivott. Persze az önmaga által gyártott és mindenhol hangoztatott elmélete szerint, pont eleget. Azt mondta – egy gúnyos mosollyal a szája szegletében az Őt kritizálóknak, akik mindenféle alkoholizmussal vádolták meg, hogy: „Nem vagyok alkesz! Ha az lennék, fehér egereket kellene látnom. Nemdebár? Ha majd látok ilyet a közelemben, szólok és azonnal leteszem a piát. Nekem ugyan nem hiányzik!” Mentségére váljon, hogy munka közben sosem ivott. A különböző alkoholféleségeknél is jobban tisztelte ugyanis a hivatását …

Tibibá buszvezetőként dolgozott. Mindig és mindenhol. Sohasem dolgozott mást. Gyermekszemmel nézve, óriási izmoktól duzzadó karjaival gigantikus buszokat vezetett. Magyarországon, a külvárosban. Hol Kazahsztánban és néha a szocialista világ egy-egy eldugott szegletében. Imádta ezeket a gépszörnyeket és tudott is bánni velük. Érezte a legkisebb rezdülésből is, ha baja volt a ’kicsikének’. Ha a műszakjával végzett, sohasem felejtette el megsimogatni a járműveket. Hálából amiért gond nélkül visszahozták Őt a végállomásra. Ez egyfajta babona volt, hozzá tartozott, mint a fehér atlétatrikó vagy a szürkéskék ’fagylaltoskabát’.

Tibibá babonás volt. Komolyan vette a fekete macskát, a kéményseprőt, a péntektizenhármat és mindent, amit a nagy babonakönyvben valaha csak megemlítettek. Erős, bátor embernek látszott. Felnéztünk rá, példaképünknek tekintettük. El sem tudtuk képzelni, hogy van olyan dolog, amitől megijedne. Pedig neki is megvoltak a saját démonjai. Betegesen rettegett a szellemektől, a kísértetektől és a haláltól.

Egy szép nyári délután szokásához híven megérkezett hozzánk. Gyerekcsőszi feladattal bízták meg ezúttal. Hanyagul ledobta az asztal mellé az elengedhetetlen, barna, honvédségi bőrtáskáját, kezet fogott apámmal, barackot nyomott a fejünkre és izzadtan, az átlagosnál is vörösebb fejjel lehuppant a konyhaszékre. Hangos szuszogások közepette megkérdezte:

– Janikám, nincs egy söröd?

Persze a kérdés költői volt, hiszen Tibibá számára mindig ’voltegysör’ a hűtőben. Ha nagyritkán véletlenül mégsem lett volna, akkor a táskája mélyén egészen bizonyosan talál egyet. Apám letette az üveget és kacsintva jelezte, hogy van még ott, ahonnan ez jött. Aztán komoly, gondterhelt arccal megkérdezte:

– Tibusz Minden rendben van? Jól vagy? Ne mondjuk le a mozit? elbírsz a két ördögfiókával? Nem lesz baj?

És ujját megbillentve utalt az italra.

– Dehogy! Menjetek nyugodtan, elleszek velük, jó gyerekek ezek. Csak elfáradtam egy kicsit, hosszú volt a nap. Ennyi. Ha teli van a hűtő akkor éberen őrzöm őket. Ha meg nagyon bevadulnának, akkor jön a Tibibá féle acélkeménység, ami mindent megold. Igaz lurkók?

Nézett ránk tettetett szigorúsággal, miközben a szája sarkában ennek ellentmondó hamiskás mosoly bujkált.

– Na menjetek, mert lekésitek a filmet.

Estig játszott velünk az öreg, közben sűrűn nyitogatta a hűtőt. Mire eljött a lefekvés ideje, addigra tetemes mennyiségű üveg jelezte, hogy Tibibá élénken őriz minket. A takarodót követően nem tudom meddig és mennyit ihatott még. Valószínűleg sokat. Nagyon sokat… Az utolsó emlékem az estéről az, hogy az ágyam mellett álló ötliteres dunsztosüvegbe lógatom a kezemet, az üvegben lakó hörcsögöm hátát birizgálva. Így aludtam el. Álmomban egy hatalmas busz kormányát tekertem és vidáman füttyögve vettem fel az utasokat a megállókban, miközben az alkaromat lágy szellő simogatta.

Másnap, kora reggel a konyhában Tibibát ugyanott találtam az asztalnál ülve, mint ahol előző este elköszöntünk tőle. Az, hogy elmozdult a helyéről az éjszaka folyamán csak abból derült ki, hogy nem volt rajta a megszokott szolgálati nadrágja. Az a szék háttámláján pihent, pedánsan összehajtva. Látszott az öregen, hogy valami baja van. Szótlanul, magába fordultan, üveges szemmel kevergette a kávéját. Vörös tincsei szinte felgyújtották vértelen, hófehér arcát. Amikor hangosan ráköszöntem, úgy nézett rám, mint aki kísértetet lát, vagy legalábbis mintha a hold másik oldaláról jöttem volna. Megcsóválta a fejét, morgott valamit és visszasüppedt a magányába. Nem értettem mi történt. Csak ültem vele szemben, néztem őt és vártam, hogy egyszer csak felröhög, megsimogatja a fejemet és minden úgy megy tovább ahogyan eddig. Egy óra múlva apám ugyanebben a helyzetben talált ránk. Végignézett az öregen, látta rajta, hogy gond van.

– Tibi! Mi baj van? Rosszul vagy? Kikészítettek a gyerekek? Adok egy páleszt, az majd rendbe tesz.

Tibibá csak ült tovább csendesen, homlokáról patakokban folyt az izzadtság és miközben csóválta a fejét, hangosan sóhajtozott.

– Nem kérek Janikám, ne fáradj. Nem iszok semmit.Sóhajtotta.

– Ha nem, hát nem! Majd megiszod később.

Felelte apám.

– Nem érted Jani. Nem iszom sem most, sem pedig később. Soha többet.

Apám, most már komolyan aggódva leült mellé és próbálta megfejteni mi történt.

– Tibusz! Ha a lurkók miatt van, akkor én…

– Itt volt… suttogta alig hallhatóan.

– Ki volt itt? Most már végképp nem ér…

– A fehér egér – folytatta. – Tudod, amelyik az alkoholistákhoz jár… Itt volt az este. De én nem vagyok alkoholista ugye? Vagy mégis? János! Nézz a szemembe! Mondd meg…Az vagyok???

Szemei őrülten forogtak s közben apám alkarját szorongatta kétségbeesetten. Bár apám tekintetén látszott, hogy egy szavát sem érti Tibibának, lefejtette az öreg kezét a sajátjáról – amelyen a szorítás nyomai napokig látszódtak – és nyugodt hangján csak annyit mondott:

– Igyál még egy kávét, az majd megnyugtat és közben meséld el mit is álmodtál.

Tíz perccel később, miután a kotyogós fekete lefőtt és a hatos adag nagyobbik fele megtette a jótékony hatását, Tibibá mesélni kezdett.

– Janikám! Tudod, hogy nem iszom… Na persze iszom, de mértékkel… Illetve … Na mindegy, ismersz eléggé, minek magyarázkodom itt. Tegnap, miután elmentetek, megittam néhány sört. Hosszú napom volt egy makrancos csuklóssal. Csak ezért. Lazításból. Aztán a kölykök elmentek aludni és én még egy ideig ültem, gondolkodtam és ittam is egy keveset. Ne nézegesd azokat az üvegeket olyan feltűnően. Nem olyan sok az… Aligha van egy láda. Szóval hol is tartottam? Ja megvan… Valószínűleg a stressztől, vagy a melegtől éreztem, hogy elálmosodom. Lefeküdtem és hamar el is aludtam. Éjfélkor azonban – tudom, mert ráláttam az órára – felébredtem arra, hogy valami kaparja a mellkasomat. Jani! Nem álmodtam. Ott volt! Őrület! Szóval ott ült rajtam az a rohadt fehér démon, egér formájában. Ilyen egeret még sohasem láttam. Hatalmas volt és félelmetes. Ült a két hátsó lábán és a nagy vörösen világító szemeivel engem bámult. Óriási, hegyes fogai voltak. Teljesen megbabonázott azzal a nézéssel, mozdulni sem tudtam. Janikám, én féltem. Az a mocskos dög meg csak ült és nyomta a mellkasomat. Alig kaptam levegőt. Aztán az egyik mellső lábával rám mutatott és azt mondta… Ne nézz már így rám, mint egy elmebetegre. Igenis beszélt hozzám és nyikorgó, rémes hangján azt suttogta: MEG FOGSZ DÖGLENI!!! Aztán hangosabban megismételte: MEG FOGSZ DÖGLENI!!! Azt is hozzátette: HA MÉG EGY KORTYOT ISZOL, ELJÖVÖK ÉRTED ÉS AKKOR MEG FOGSZ DÖGLENI!!! Jani! Én nem akarok meghalni, főleg nem így! Akkor inkább soha többet nem nyúlok alkoholhoz!

Az utolsó pár szó már zokogva hagyta el a száját. Leborult az asztalra és csendesen sírt. Apám kérdőn nézett az időközben a konyhába érkező párjára, aki válaszként csak tanácstalanul felvonta a vállát.

Néhány perc telt el így és amikor az öreg hüppögése is elcsitult, azt mondta neki apám:

– Nyugi. Rosszat álmodtál. Ki vagy merülve, látszik rajtad, hogy nem aludtál sokat. Menj, fürödj le és aludj egy keveset. Ha jól tudom, csak délutánra vagy vezényelve. Van időd.

Fél órával később Tibibá kimosakodva és viszonylag megnyugodva már az igazak álmát aludta a szomszéd szobában. Hanyatt fekve, nagyokat horkantva. Mi négyen a konyhában próbáltuk kideríteni, mi is történhetett valójában. Gyermekként nem sokat értettem abból, amiről a felnőttek beszéltek. Olyan számomra értelmezhetetlen szavak hangzottak el, mint alkoholista és delírium. Én csak egyet fogtam fel az egészből. Azt, hogy Tibibá valahogy megváltozott és már valószínűleg sohasem lesz a régi.

Ahogy lassacskán másra terelődött a szó, a reggel történtekről lassacskán megfeledkeztünk. Eltelt a délelőtt nagyrésze, amikor a szomszéd szobából velőtrázó sikoltás hallatszott. Meghűlt bennünk a vér. Főleg, mert a sikítás – kezdetben értelmetlen hangorkánja – egyre jobban kivehető, panaszos segélykiáltássá alakult át. Tibibá sikoltott, tőle szokatlan fejhangon:

– Janiii! Szedd le rólam! Megint itt van a rém! Kergesd el! Hallod! Segítsééég!

Apám, a hang hallatán azonnal felpattant, az ajtóhoz rohant, feltépte és megállt a küszöbön, szélesre tárva az ajtószárnyat. Mi futottunk utána. A látvány önmagáét beszélt, mi pedig percekig nem tudtunk megszólalni a döbbenettől.

Tibibá hanyatt feküdt az ágyon. Arca hófehér a rémülettől, hatalmas hasa kidomborodott a takaró alól. Mellkasán pedig ott ült a félelmetes, rettegett, fehér démon…

Kicsit kanyarodjunk vissza az előző napra. Azzal aludtam el, hogy a kezem belelógott abba a befőttesüvegbe, amiben a hörcsögöm lakott. Hörinek hívták ezt a kedves, ám külsejét tekintve félelmetes, fajának kirívó egyedét. Höri angóra hörcsögként látta meg a napvilágot, némi genetikai hibával. Szegény, albínónak született, hófehér, vattaszerű bundája és az átlagnál nagyobb, vörösen izzó szemei adták meg a különlegességét. Kedves, érdeklődő állatkaként a kezemen keresztül – kihasználva a lehetőséget – vándorútra indult.

Szóval Höri békésen üldögélt Tibibá mellkasán a két hátsó lábán, mellső lábaival tisztogatva extra hosszú bajuszát. Piros szemeivel meredten bámulta őt. Nem zavartatva magát egy cseppet sem a rettenthetetlen ember gyermeki sikoltásától, sem pedig a rettegés keltette hullámoktól. Jó pár órába telt, míg az öreg megnyugodott annyira, hogy remegés nélkül meg tudta inni a kávéját.

Tibibá az eset után nem ivott. Legalábbis nálunk soha. Igazából róla sem tudok semmit. Egyre kevesebbet láttuk, aztán szép lassan elmaradt. Nem jött többé. Később azt mesélték, visszament Kazahsztánba. Hatalmas buszokat vezetni. Egy olyan országba, ahol sok a vodka és kevés a fehér egér.

2022-01