Felhők felett…

Ülök a repülőn. Visszafelé tartok.
Ma reggel megvívtam egy nagyon fontos harcot.
Bár otthonról jövök, de hazafelé megyek,
Azon dolgozok, hogy gondtalanabb legyek.

Kinézek az ablakon az éjszakai égre,
A felhőkön játszó varázslatos fényre.
Odakint hideg, mínusz ötven fok van,
Semmit sem kívánok egy kávénál jobban.

Hallgatom a hajtómű ütemes zúgását
És nézem a szárnyakon a jelzőfény izzását.
Miközben lassan a kávémat kortyolom,
Kérdések futnak át megfáradt agyamon:

A világunk miért lett ’életképtelen’
S miért kell harcolnunk folyvást szüntelen?
Vége lesz valaha ennek az egésznek;
Vagy csatáink örökre hamuvá enyésznek?

Hegyként gyűlnek fel a mindennapi gondok
S esnek ki a szekrényből az elfelejtett csontok.
Gonosz démonok és rettentő szörnyek.
Nem kell hívni őket… Maguktól jönnek!

Minden egyes napra jut egy rohadt csontváz,
Ott ül a nyakunkon, a gondjaival bombáz.
S ha sikerül egyszer magunkról ledobnunk,
Egy pillanattal később egy újabbal harcolunk.

El kellene mindet nagyon mélyre ásni,
Hogy ne tudjanak többet a felszínre mászni.
Koporsóba zárni minden aggodalmat,
Megtalálni tőlük a végleges nyugalmat.

Egyszerűen jó lenne a bajokat elhagyni,
Vagy csomagba tenni és postára feladni.
De nem fogunk tőlük soha szabadulni.
Velünk lesznek mindig. Azt hiszem…Ennyi!

Nekem az apám sokszor azt mondta:
A földi gondokat a halál majd megoldja.
S gyakran emlegette azt a mondatot
Amelyet ránk örökül itt hagyott:
 
Ha lejár az időm és egyszer meghalok,
A mennyei kocsmában nem panaszkodok.
Ledobom magamról az összes bánatom,
Mannával fizetek s a kórust hallgatom.

Kiülök egy felhő fodros szélére
És nagyívben szarok mindenki fejére!
Fentről nézem majd, ahogyan szenvedtek,
Nyittatok egy sört és rajtatok nevetek.

Arany igazság. Nem tagadhatom.
Csábít a gondolat, elmosolyodom.
Jól jönne néha egy segítő angyal,
Hogy helyettem döntsön jéghideg aggyal.

A motorok hangjától elbóbiskolok
És valami furcsa dolgot álmodok:
Valahogy megint a repülőn ülök,
Éppen egy forró kávét szürcsölök.

Megüti a fülem egy ismerős nevetés,
Rekedtes hang, nem lehet tévedés!
Felhajtom gyorsan az éltető harmatot
És keresni kezdem a jól ismert alakot.

Háttal áll nekem, a haja már deres.
Lazán azt súgja: ne félj, csak kövess!
Kigyúlnak a folyosón az útjelző fények,
Nem mehetek utána! Hisz én még élek!

Hangosat sóhajt és megvonja a vállát;
Kibontja hatalmas hófehér szárnyát.
Kiugrik az ajtón és messzire repül,
Szívemre újra bánat települ.

Behunyom a szemem, csalódott vagyok.
Dühömben kétszer az ülésre csapok.
A csattanásra rögtön felébredek,
Oldalra nézek és elfehéredek.

Egy ismeretlen kéztől nagy pofont kapok,
Kíváncsian néznek engem az utasok.
Mellettem egy fazon dörzsöli az állát,
Röhögés rázza hatalmas vállát.

Elaludtál haver? Rosszat álmodtál?
Angyalokhoz beszélsz? Vajon mit szívtál?
Most vágtál erőből kétszer is állon,
De nem haragszom rád. Ne félj barátom.
 
Nem olyan vagyok, hogy bármitől féljek,
Legyintek egyet. Ilyen az élet!
Minden démonnal bátran kiállok
S ha néha kiütnek, én akkor is felállok!

Azt hiszem az öregnek igaza volt:
Szarjunk le mindent és nincsen több gond!
De mi lesz azokkal, akik még élnek?
Nekik megmarad a küzdelmes élet!

Valami elnézés félét motyogok
S zakómmal törlöm le a párás ablakot.
Bambán bámulom az irányfényeket
S látom, hogy az apám egy felhőről integet.

2022-07