József Attila a Dunánál

A rakparton ülök. Valahol Budán.
A maszatos lépcsősor legalsó fokán.
Előttem a Duna végtelen árja,
Mely a sok szennyet magába zárja.
Nem változott semmi, ugyanaz a nóta:
Ömlik a szar. Évtizedek óta.
Nézem a folyó zavaros vizét,
A felkavart iszap rothadó színét.
Dinnyehéj úszik a sötét felszínen,
Mint egy döglégy a savanyú tejszínen.
Egy utolsó tánc az örvényen pörögve
S eltűnik a mocskos habokban örökre.

Átnézek a folyó másik oldalára
A rakparton ülő József Attilára.
Ott ül a lépcsőn szoborként, mereven,
Tűnődve világot megváltó terveken.
Emlékét a bronz önmagába zárja,
Csapongó lelke a megújulást várja.
Nyomot hagytak arcán a harmincas évek.
A szigorú tekintet a semmibe réved.
Ha tehetné, a látványtól biztosan sírna
S letéve a tollat sohasem írna.
Hallom az üres szavakat odaát
A tomboló lélek utolsó sóhaját:
 
„Eljött a nemzet igazi veszte,
Kihunyt a szikra és nincs többé eszme!”
Hol van a kar, mely puhán ölelő?
A ködben eltűnt az örök mosónő!
Csak szófoszlány maradt az imádott mama,
de azt is elfújta a század vihara.
Nem mossa senki az ország szennyesét,
Mert felnőtt egy másik, furcsa nemzedék;
Kik maguknak élnek és nem néznek hátra,
Ügyet sem vetve a porlepte padlásra.
Csak úgy, mint régen. Túl sok a szegény!
Nincsen már jövő, nem maradt remény!

Messzire mennek ebből a hazából,
A becstelen brigantik hadától távol.
Nem akarnak semmit csak tisztességben élni.
Akárhol máshol, csak ne kelljen félni!
Mindegy, hogy Berlinben libacombot esznek
vagy Párizs utcáin szerelmet keresnek,
Csak ne szóljon minden másodpercük arról,
Hogy másszanak ki a rájuk rakott szarból.
S miközben mindvégig a hazára gondolnak,
Reggeltől napestig keményen dolgoznak.
Ám ha valamit odakint mégjobbá tesznek,
A nemzetük számára árulók lesznek!
 
Csóválná a fejét a rideg ércnyakon.
Ezt is elszúrták. Nem kicsit. Nagyon.
Nyugat felé tekint, változásra vár
S látja, ahogy jön a hatalmas ár.
Esik az eső és dagad a Duna,
A megvadult víz hömpölyög tova.
Elmos mindent, mi az útjába kerül
S gátakat szakítva szanaszét terül.
Nem kímélve házat, férfit vagy nőt,
Takarítja el a sok élősködőt.
Megalkotva ezzel a tökéletes rendet,
A sokak által vágyott pillanatnyi csendet.

Kövér cseppekben esik az eső.
Előttem a nyugodt, végtelen mező.
Nem látszik más, mint a Parlament fala,
Lassan este lesz. Indulok haza.
Ma éjjel talán megnyugszik a város,
De holnap reggelre mennyire lesz sáros?
Nem kéne más, csak egy megtisztult lélek,
Ahhoz, hogy újra szép legyen az élet.
Felállok a kőről és lépek egyet hátra,
Utoljára nézve szegény Attilára.
De ő is eltűnt. mint az igazi nagyok,
Átcsaptak felette a hófehér habok.

2024-10