Nyugalom

Fekszem a holt tenger tükörsík felszínén,
Nyaldossa testemet a végtelen víz;
Kortyolok belőle néha egy kicsit,
És elönti a számat a maró sós víz.

Behunyom a szemem, a világot kizárom.
A fülem elmerül a vízvonal alatt,
De síri csend van mélyen odalent,
S nem érnek el a kimondott szavak.

Bőrömet perzseli a ragyogó nap,
A levegő nyugodt, szellő sem jár.
Ujjaim a sótól repedeznek.
Üvölteni tudnék, annyira fáj!

De csendben kell maradnom. Nem kiálthatok,
Mert ez itt a nyugalom végső tengere,
S ha valaki megtörné az univerzum csendjét
eltörne tőle a világ tengelye.

Már nem érzek semmit. Csak békében lebegek.
Lelkem a terhektől megkönnyebbül,
S magára hagyja a porhüvelyemet,
Mely lassan süllyedve a mélybe merül.

A lelkem magasan az egekbe száll,
És onnan néz le rám vissza.
A Holt tenger tükörsík vizére,
Mely végtelenül nyugodt és tiszta.

2026-03