Látlelet

A rendelőben vagyok. Vérvételre várok.
Csendben nézelődök, nem politizálok.
Egymás után állunk, kígyózik a sor,
A hulló vakolattól minden csupa por.

Halkan zümmögnek a zöld hátú legyek,
Az ablakok bezárva. Fullasztó a meleg.
Idősebb férfi feszíti, rángatja,
Küzd egy darabig … De aztán feladja.

„Nem lehet kinyitni. Oda van szegelve.”
Motyogja zavartan. A csendnek felelve.
Légkondi sincs. A többség még bírja…
(Sokaknak lehet, hogy itt lesz a sírja.)

Személyzet nélküli elhagyott nővérpult,
A mikrofon rajta sok éve elnémult.
A sóhaj tarthatja össze az egészet
S lassan megesz mindent az enyészet.

Jobb oldalt egy pasas csóválja a fejét,
Fészkelődni kezd, nem leli a helyét.
Tudat alatt sejti, hogy megrogyott a rendszer…
(Nem erre szavazott… Négy évente egyszer.)

A fal mellett egy férfi, arcán tüzes rózsa.
Izzad a homloka, mintha lázas volna.
Folyik az orra, néha nagyot tüsszent,
Káromkodva szipog s elátkozza Brüsszelt.

Van, akinek minden fáj. De legjobban az élet
S ha megtehetné bérelne egy várótermi széket.
Mindenkihez odamegy, hogy elmondja a baját.
(A szerencsétlen áldozat meg kitépi a haját.)

Akad néhány nyugdíjas. A sarokban állnak.
Remegő lábakkal a gyógyszerükre várnak.
Örülnek annak, ha kiírja a doktor.
„Drágaság!” Nyammogja csattogva egy fogsor.

Egyeseknek cukra van, mézédes a vére.
Másoknak a vérnyomása kúszik fel az égbe.
Van, kinek a lába fáj és van, kinek a háta.
(Nem tudja még senki, hogy mennyi lehet hátra!?)

Rosszul fogalmaztam. Persze hogy a sorból!
Rossz az, aki mindjárt rossz dolgokra gondol.
Lehet, hogy a kérdést nem jól tettem fel…
A sorban az utolsót… Őt ki temeti el?

Ahogy azt mondtam, vérvételre jöttem
S jó páran vannak a sorban előttem.
Nem tudom hányan. Számuk ismeretlen,
Ötven és ezer közt. Ha meg kéne tippelnem.

Mögöttem is állhat nagyjából ennyi.
(Gyere éhgyomorra! Ne merészelj enni!)
Kicsit szédülök, már mardos az éhség…
„Siethetnénk kérem? Bezár a pékség!”

Csillagok forognak sebesen felettem,
Ha elájulok akkor más áll be helyettem?
Találtam egy csokit. Húsvétról maradt.
Szívesen felfalnám… (Tudom! Nem szabad.)

Kilencre jöttem. Lassan fél kettő.
Eddig csak pár embert vitt el a mentő.
Köszönhető ez is talán csak annak,
Hogy a feszültségtől sokan agyvérzést kapnak.

Megjött a nővér, kiált egy nagyot:
„Iszom egy kávét és máris itt vagyok!!
Ma vérképből jósolok szomorú jövendőt…
Ha elhozták magukkal a tűt és a fecskendőt!”

Hangosat sóhajtok. Röpke fél óra,
Telik az idő. Én kerülök sorra.
Nézem a nővért, kedves és fiatal.
Nem mondja ki, de tudom mit akar.

Kifestett szeme könnyekben ázik,
Titkon egy másik országba vágyik.
Oda, ahol folyik a tej és a méz
És nem luxuscikk a kesztyű és a géz.

Ma még dolgozik. Rendületlenül.
De úgy döntött, holnap vonatra ül.
Szidják, hogy itt hagyott csapot-papot,
Hogy vigye el magával a bűntudatot.

Leveszi a vérem. Egy kicsit sem fáj.
Halkan odasúgja: „Ma sem lesz király.”
„Már megint bordó?” – Elnevetem magam.
Tetszik, hogy ilyen humora van.

Ez is megvan. Lassan felállok
S mielőtt kimegyek, sok sikert kívánok.
Odakint persze még sokan várnak.
Nem beszélgetnek. Politizálnak.

2025-01