Lebegés

Prológ

„Mikor ezt a pár sort könnyek közt olvasod,
Az Úr a tudója, hogy éppen hol vagyok.
Lehet, hogy ott fent a színe előtt állok,
Vagy épp zuhanok, és a pokolra szállok.
Egy azonban biztos: veled nem vagyok.
Búcsúzom tőled, és mindent itt hagyok.”

I.

Állt a férfi a toronyház tetején,
Az utcafronti oldal keskeny peremén.
Megőrizve magában az utolsó képet,
Nagy levegőt vett, és a mélységbe lépett.

Borzasztóan félt, a szemét befogta,
De halni akart, a vágya hajtotta.
A langymeleg eső csendesen csepergett,
Míg élete filmje sebesen lepergett.

Mindjárt vége lesz – csak erre gondolt.
Fekete hajába friss szellő borzolt.
Elengedte végleg a földi terheket,
És számolta a múló másodperceket…

II.

…Négy… három… kettő… és egy.
Miért élek még? És mi történhetett?
Szeme elől lassan elvette a kezét,
És csodálkozva nézett a magasban szét.

Nem tudta miért, de az idő lelassult,
A borongós ég is mindenhol kitisztult.
Fényesen ragyogtak a messzi csillagok.
Néma csend honolt. Nem voltak zajok.

Nem zuhant le. Egy helyben lebegett.
Egy picit fázott, a teste remegett.
Ereszkedett lefelé centiről centire
A tető síkjától a sötét semmibe.

III.

Kapálódzni kezdett, mintha csak úszna;
A ritka levegőt a lábával rúgta.
Vitorlaként használva a kibomló inget,
Szép lassan elérte a legfelső szintet.

Benézett egy csukott szoba ablakon;
Idős férfi ült egy kopott pamlagon.
Előtte egy gyermek – kétéves forma –
Műanyag kockákat pakolt egy sorba.

Az öreg izzadt, és közben zihált,
Az arcán látszott, hogy túl sokat piált.
Nem volt szomjas – a sörét már megitta,
Hatalmas hasán feszült az atléta.

Vöröslő fejjel a híradót bámulta,
A rossz hírért magában a bemondót átkozta.
Mérgében felpattant, a levegőbe csapott,
S egy pillanat múlva a szívéhez kapott…

IV.

A férfi odakint kiáltani próbált,
Ám hang nem hagyta el kiszáradt torkát.
Könnyezve nézte a felbukó alakot,
Amig az öklével verte az ablakot.

Felismerte rögtön a haldokló öreget
És a kockákkal játszó kicsiny gyermeket.
Halkan suttogta: „Szeretlek nagypapa!”
De homályba borult a szoba ablaka.

Még egyszer felnézett a csillagos égre –
Ez volt a halálról az első emléke.
A haját ismét langyos szél fújta,
S egy hatalmas erő a mélységbe húzta.

V.

Pár szinttel lejjebb a hetvenediken,
Ágyban, párnák közt öreg nő pihen.
Hófehér hajtincsek keretezik arcát,
Néma sóhajok hagyják el az ajkát.

Beesett szemek és csontsovány kar.
A száját kinyitja – szólni akar.
Teste megfeszül, a lélegzet elakad;
Nem fejezi be az elkezdett szavakat.

Egy utolsó könnycsepp a szemét lezárja.
Lebicsaklik feje a gyűrött párnára.
Hatéves kisfiú álldogál mellette –
A halált látja és üvölt remegve!

VI.

Emlékezett még a nagyanyja arcára,
A halálos kór förtelmes szagára.
Összetörten, némán hátat fordított,
Ám fejében a fiú tovább ordított.

A szomorú emlék a szívébe szúrt,
Egy kósza fuvallat a hajába túrt.
Gyorsabban zuhant, mint egy kődarab
S azt hitte ezúttal végleg így marad.

VII.

Fekete felhő terült el alatta,
A felszálló füst a torkát kaparta.
A perzselő hőt már a testén érezte,
S a zuhanást valami egyre csak fékezte.

A hatvanadik csupa hamu és szén –
Egy tűzoltó áll a szoba közepén.
Parázsló ágyon szétégett lepedő,
Körötte forrón izzik a levegő.

Lassan letérdel, felvesz egy képet
(A tűztől sárga, a szegélye égett).
Hiányzik talán a nagyobbik fele –
Senki sem tudja, mi történt vele.

Az eltépett fotón egy leányka ül;
Lehunyja szemét, és úgy hegedül.
Hátul egy sornyi gyöngybetűs szöveg:
„A halálon túl is… Örökké veled!”

A földön egy összegyűrt, üszkös üzenet
(Kormos papírlap, a szélén gyászkeret).
Egy fekete kereszt. Egy elveszett élet.
A felirat: „Élt tizenhét évet.”

A parancsnok a kitört ablakot nézte,
S valami nagyon furcsát vett észre.
Zord idő volt – sűrűn havazott -,
S látni vélt odakint egy lebegő alakot.

VIII.

Kintről a férfi is látta a képet;
Az elégett, megfakult, tépett emléket.
Testén a hegek azóta fájnak,
Emléket állítva annak a lánynak.

Elfelejtett dolgok kerültek most fényre,
S nagyot sóhajtva nézett fel az égre.
„Köszönöm Uram, hogy emlékezni tudok,
De adj egy kis időt, míg a pokolra jutok!”

IX.

Folytatva tovább végzetes útját,
Alkohol szaga csapta meg az orrát.
Miközben újabb szinthez érkezett,
Remélte azt, hogy rosszabb nem lehet.

Sűrű a köd, az ablak is nyitva,
Egy férfi a konyhában a palackot nyitja.
Borostás áll és cserepes száj –
Tönkre ment ember. Nézni is fáj.

Kevertet tölt egy méretes pohárba,
Keserű árny vetül megfáradt arcára.
Megtörten bámulja a teli poharat,
Számára eljött a végső pillanat!

Letesz egy kést a rozoga asztalra;
Vér cseppen róla a maszatos abroszra.
A kitöltött ital felét még megissza,
Feláll, és a többit a padlóra borítja!

A fal mellé teszi a kopott hokedlit,
Leveszi róla a gőzölgő nokedlit.
A gázcsőre köt egy erős kötelet,
S az asztalon hagy egy búcsúlevelet.

Azt írja benne: nem másért tette,
Csak mert az asszony feldühítette.
Meg kellett védje az ártatlan fiút.
Betelt a pohár. Nem volt más kiút!

A vita elfajult, a feszültség nőtt,
A némber dühösen pofozta őt.
Fröcsögő nyál és tisztátalan beszéd –
Az ital elvette a maradék eszét.

Addig kérlelte, hogy térjen már észre,
Míg keze ráakadt az otthagyott késre.
Azt a sok szúrást is csak azért kapta,
Hogy maradjon csendben. Hogy hagyja már abba!

A nyüves alkohol mindent tönkretett,
De most már csend van. Fellélegezhet!
Itt hagyja végleg ő is a világot,
És nem vár el senkitől a sírjára virágot.

Korábban elküldte a boltba a fiát,
Hogy hozzon az anyjának hitelbe piát.
Sok idő eltelt, mindjárt hazaér,
S lassan a pengére szárad a vér!

Nyakába vette a megkötött hurkot,
S becsukott szemmel a szék mellé ugrott.
A zsineg megfeszült az ócska csöveken,
S a gyenge lámpafény eltűnt hirtelen.

X.

A férfi megdöbbent. Szavakat keresett.
Erre a dologra nem emlékezett.
A tudatán ott ült a szürke ködgomoly:
Mikor történt mindez?! És vajon hol?

Választ keresve, lázasan kutatott,
S végül meglelte a baljós mondatot.
Vöröses fény önti el tisztuló agyát:
„Az apád volt az, aki megölte anyád!”

XI.

Villámként súlytották a rémisztő emlékek,
Peregtek előtte a színtelen fényképek.
Mikor az üveggel hazaérkezett,
Számára a világ végleg elveszett.

A sötét folyosón az ajtónál állt –
Onnantól minden rémálommá vált!
Dülöngélt kicsit, és a kulcsát kereste,
A félig telt üveget a padlóra letette.

A kulcsa meglett, de a padlóra hullt.
Részegen legyintett és a palackért nyúlt.
Ivott egy kortyot és hangosan nevetett:
„Aki bújt, aki nem… Én akkor is bemegyek!”

A kilincset nyomta – az ajtó már nyitva.
Tompuló tudata addig volt tiszta.
Amit ott látott, az agyába égett,
Zártosztályon töltött jó néhány évet!

Csuklóján érezte a bőrszíjak nyomását,
Alkarján pedig a fecskendők szúrását.
Sokáig feküdt az ágyában bódultan…
Míg elengedték végre. Testileg gyógyultan.

XII.

Zokogni kezdett, és a karjához nyúlt:
„Mondd Uram! Miért kísért a múlt?
Azért kell eldobnom az elcseszett életet,
Hogy ne kelljen látnom a gyűlölt képeket!”

Könyörgőn nézett az éj sötétjébe:
„Hagyd abba, kérlek, és eressz el végre!”
Egy ideig némán, egy helyben lebegett,
Várt még egy kicsit, de nem jött felelet.

Lecsukott szemmel a végzetre gondolt.
A szíve kalapált, a lelke tombolt.
Hirtelen megbillent, s egyensúlyát vesztve
Zuhant le a mélybe súlytalan teste.

Elmosódva látszó sötét ablakok,
S belőlük bámuló arctalan alakok –
Nem voltak mások, mint testetlen árnyak;
A múltjából jöttek és mind reá vártak!

XIII.

Nem sokkal később lassulni kezdett,
És megállt egy hatalmas iroda mellett.
Belülről vakító fény áradt szét,
Odabent egy asztal, egy gép és egy szék.

Bejött egy ember, és az asztalhoz lépett,
Ingujját feltűrve a computerre nézett.
Leült, és rögtön munkához látott,
Számokban mérte a rohanó világot.

Reszkető kézzel a billentyűt verte,
És közben a változó számokat leste.
A tőzsdén akarta mindenét eladni –
A világgal küzdött, és nem tudta feladni!

A számok hirtelen felfelé futottak,
Egész magasra, a csúcsokig jutottak.
Az értékek sokáig az egekbe szálltak,
De zuhanni kezdtek, és nullákká váltak!

A bróker látta a lesújtó adatot;
Felállt a székből, és őrülten kacagott.
Csillogó szemmel az ablakhoz lépett,
Két kézre fogva a számítógépet.

Homlokán dagadtak a túlterhelt erek,
Dolgoztak benne a beszedett szerek:
A hófehér csíkokból felszívott kokain,
S az orvostól kapott túl sok dopamin.

Fátyolos szemmel a párkányra lépett,
Ölében tartva az átkozott gépet.
Az élete végén ütött egy ENTER-t…
Még látta a halált. Egy lebegő embert!

XIV.

A férfi nézte, ahogy ugrani készül.
Nagyon jól tudta, mire jut végül.
Megpróbálta őt a peremen tartani,
Hogy életben tudjon valahogy maradni.

Beleadva minden létező erőt,
Taposni kezdte a ritka levegőt.
Pár centi volt csak kettejük között…
De nem érte el – falba ütközött.

Átélte újra az átkozott múltat.
Egy földöntúli erő állta el az utat.
Halványodni kezdett az iroda fénye,
S a bankár holtan hullott a mélybe!

Egy testvér halála mindig veszteség –
Őt is elnyelte a végtelen szürkeség!
Agyában kutatva mentséget keresett,
De rádöbbent arra, hogy semmit sem tehetett.

XV.

Azon a napon többször is kereste,
De mindig a rögzítő válaszolt helyette:
„Biztos, hogy mától gazdag leszel!
Csak dobj rám egy üzit: eladsz vagy veszel?”

Annyit mondott, hívja majd vissza,
Lassítson kicsit és maradjon tiszta.
De nem kereste őt, hiába kérte.
A testvére volt. Aggódott érte.

Órákig hívta, míg végre felvette.
Üvöltött, sírt és nevetett egyszerre:
„Ide figyelj, öreg! Hagyj békén, kérlek!
Már halott vagyok! De ilyen az élet!

Eladtam magamat egy mocskos üzletért,
Most itt van az ördög, és eljött a lelkemért!”
A vonal bontását egy kattanás jelezte.
Percekig állt, míg végül letette.

Lassan felfogta, mi is a helyzet.
Újra tárcsázott, de foglaltat jelzett.
Elment hozzá, és az ajtón kopogott.
Szíve még mindig a torkában dobogott.

Választ sem várva rögtön benyitott,
Arcán érezte a süvítő huzatot.
Tudta, hogy elkésett. Az ablak nyitva.
Senki sem térhet a pokolból vissza!

XVI.

Dühösen nézett ismét az égre:
„Na, ebből elég! Menj a fenébe!
Nekem a végtelen lebegést adod!
Őt meg könnyedén repülni hagyod?

Nem értem, Uram! Mondd meg hát, kérlek!
Ő meghalhat? Én miért élek?
Hol van az igazság, és ki az egyenlő?
Mond meg a választ! Te vagy a teremtő!

Az, aki a pokolban is üzletet lát,
Nem érdemelhet ily kegyes halált!
De azt hiszem, mindegy. Ha mindez véget ért,
Egyformán fizetünk. A végén mindenért.”

XVII.

Felnézett, és meglátott egy fénylő csillagot;
A fekete égbolton csodásan ragyogott.
S míg tovább lebegett a habkönnyű teste,
Azt sugallta neki: nincs minden veszve!

Gyorsuló tempóban ereszkedni kezdett,
A viharos széllel küzdenie kellett.
Villámok csaptak a falba mindenhol:
„Eljött a vég! Hát ez a pokol!”

Körülötte minden elsötétedett.
Zuhant a mélybe, már nem lebegett.
Fogást keresve kitárta a karját,
Közeledni látta az épület alját.

Valami történt, a teste remegett.
Míg idáig ért, megöregedett.
Kihullt a haja, és beesett a válla,
Mellét verdeste hófehér szakálla.

XVIII.

Egy fekete szalag repült el mellette,
Ügyesen elkapta, és a kezére tekerte.
Aranyló felirat: „Csak ennyi a cél?
Emléked szívünkben örökké él!”

Nem is olyan rég csak erre áhított,
De most megdöbbent. Nem erre számított.
Szélnek eresztve az átkozott szalagot,
Elérte lassan az újabb ablakot.

A következő szinten semmit sem látott,
Elzárták előle a benti világot.
Tükörrel pótolták az ablaküveget,
S látta magát benne – a lebegő szellemet…

De csak egy percre. Az üveg megrepedt,
Szilánkokra törve mindent ellepett.
Keringtek körötte a tűéles darabok,
Gyémánttal bevonva a meztelen alakot.

XIX.

A tükrön túl egy szoba. Körben betonfal.
Fekete posztóval letakart ravatal.
Középen egy lezárt tölgyfa koporsó.
Azt gondolta: „Végre! Ez az utolsó!”

Balról egy gyászoló asszony érkezett,
Fejét lehajtva keresztet vetett.
A koporsóra nézett, és közelebb hajolt.
(A nő a gyászban is gyönyörű volt.)

Elbúcsúzni jött mindörökre tőle,
S egy fényképet rakott a koporsótetőre.
Karjait ölénél lágyan összefonta:
„Hiányzol nekünk!” – mintha ezt súgta volna.

Semmibe szálltak a kimondott szavak…
A talaj megnyílt a ravatal alatt.
A faláda finoman megremegett,
S aztán hang nélkül leereszkedett.

A sír bezárult, nem volt mit tenni,
A terem kiürült, nem maradt semmi.
A nő a helyiség ablakán kinézve
Látta a férfit – odakint, kísértve.

A ragyogó fénytől a szeme káprázott,
Ahogy a szellem vakítón szikrázott.
A látványtól rémülten megremegett…
Megfordult, és gyorsan elsietett.

XX.

Odakint a férfi csak bénultan állt.
A saját emlékei rabjává vált.
Csókjának íze, a szemének fénye,
Bőrének illata, hangjának zenéje.

Hosszú ideig csak bámulta a párját,
Szólásra akarta nyitni a száját.
De a neki szánt szó a torkán akadt,
Így némán lebegve csendben maradt.

Könnyei az arcán patakokban folytak,
Lelke mélyén újabb érzelmek tomboltak.
Egyszerre mardosta a düh és a harag,
A pillanattól félt, hogy egyedül marad.

Nézte a nőt, ahogy az ablaknál állt;
A levegőt kavarta, és közelebb szállt.
S amíg ennél a szintnél lebegett,
Belülről átjárta a tiszta szeretet.

Egy esélye maradt – talán az utolsó!
Látta, hogy süllyed a deszkakoporsó.
Az ablakra csapott kétségbe esve,
S észre sem vette, hogy izzik a teste.

Reményét vesztve könyörgött sírva:
„Ne engedj le az átkozott sírba!
Nézz reám, kérlek! Hiszen még itt vagyok!
Már megbántam mindent… Élni akarok!!!

Biztos, hogy elcsesztem, de hallgass meg, kérlek!
Tudod, hogy most is szeretlek téged!
Az volt a hiba, hogy féltékeny voltam?
Sok mindent láttam, de sohasem szóltam!

Jónéhány ’barátom’ folyton azt súgta:
Én vagyok az, aki a rövidet húzta!
Azt duruzsolták, hogy te vagy a marha,
Akinek kinőtt a homlokán a szarva!

Azt gondoltam, megcsalsz valaki mással.
Egymás mellett éltünk, csak épp nem egymással.
Nem vettem észre, hogy túl nagy a csend.
Káosz az életünk és nincs benne rend!

Most már tudom, hogy hűséges voltál,
De akkor sem értem, hogy miért nem szóltál!
Lehet, hogy túlzottan féltettelek…
Hisz tudod, hogy mindig szerettelek!

A változást talán észre sem vettem,
És aznap a tétemet egy lapra tettem.
Ha elküldtél volna egy aprócska jelet…
Az életet választom – a halál helyett.”

A férfi most közelről nézte a nőt.
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy hallotta őt.
Az asszony az üvegre tette a kezét,
És tágra nyitotta könny áztatta szemét.

Tekintete azonban mindent elárult.
Rájött, hogy nem látja… A szíve megfájdult.
A hamvadó gyertyák utolsó fényében
Csak üresség látszott kedvese szemében.

XXI.

Sebesen peregtek agyában a képek,
Olyanok is, melyek meg sem történtek.
Látta a múltat, a jövőt és a jelent,
Ahol a halál néha mást jelent.

Önmagát látta, ahogy a magasban állt,
S mögötte a prédára váró halált.
De nem ugrott le, csak leült a peremre,
Amíg a kaszás elsuhant mellette.

Látott még számtalan üvegablakot,
Melyekben látta felkelni a napot…
És akik egykor a rokonai voltak,
A toronyházban éltek – nem voltak holtak.

Látta a nőt és a kisfiút a téren…
Vidáman játszottak a tavaszi szélben.
Az édes nevetést is hallani vélte,
És tudta, hogy itt van a lebegés vége.

Körülötte minden elsötétedett.
Alulról langymeleg fuvallat érkezett.
Elfogadva sorsát zuhant a mélybe,
Egy utolsó sóhajjal megváltást kérve.

Becsukta a szemét és számolni kezdett,
S minden szám után egy könnycseppet ejtett:
„Bocsásd meg nekem, hogy oly sokat vétkeztem.
Négy… három… kettő… és egy. Megérkeztem!!!”

A föld felé szállt, ahol várta a vég,
De felhasadt felette a mélysötét ég.
Egy fénysugár vette őt teljesen körbe,
Bezárva testét egy ragyogó gömbbe.

XXII.

Rekedtes, borízű, mély hangra ébredt,
Bár őhozzá beszélt, de semmit sem értett.
Hajléktalan férfi rázta a vállát,
Bűzös lehelet hagyta el a száját:

„Figyelj csak, haver! Fel kellene kelni!
Bár rendesnek tűnsz, de ideje menni!
Nem tudom, honnan a fenéből jöttél,
De itt aludtál, és folyton csak nyögtél.

Lázálmod lehetett, mert arról motyogtál,
Hogy valami tetőről leugrottál.
Folyton csak a holtakat emlegetted,
És az öltönyöd zakóját lebegtetted.”

A hangja, most mintha megváltozott volna
(Ahogy egy bölcs apa a fiához szólna).
Szemében mágikus, vad szikra lángolt,
S az arcán ezernyi szarkaláb táncolt.

„Figyelj rám, fiam, mert bizony mondom néked!
Elébed tettem jónéhány emléked.
Megmutattam neked, hogy honnan indultál,
És azt is, hogy a halálod után mi vár.

Remélem azt, hogy a hibákból tanulsz,
És örülsz, hogy nem a pokolra jutsz!
Lehetővé tettem, hogy egy kicsit lebegj,
De most már el kell, hogy engedjem a kezed!

Ha döntened kell, jól vésd az eszedbe;
A megoldás kulcsát tettem a kezedbe.
A halálba vezető mélységes kút
Az egyetlen, ahonnan nincs visszaút!”

Az öreg arca most megkeményedett,
Bőre egy kicsit még ráncosabb lett.
Szemében is végleg kihunyt a szikra,
És újra a koldus nézett rá vissza.

„Most meg mit bámulsz? Tán velem kötekszel?
Takarodj innen! A helyemen fekszel!
Ugorj le onnan, ahonnan akarsz,
Csak menj innen, haver, mert nagyon zavarsz!”

A férfi felkelt, és az ég felé nézett.
A tömbházak között csak egy csillag fénylett.
Messze az utcában halk zene szólt,
Vett egy nagy levegőt. Jó érzés volt.

Epilógus

Állt a férfi a toronyház tetején,
Az utcafronti oldal keskeny peremén.
A szemét kinyitva már semmitől sem félt,
Nem voltak árnyak, és örült, hogy élt!

Fekete hajába friss szellő borzolt,
Még egy pillanat – csak erre gondolt.
A napkeltét nézve boldogan nevetett,
S darabokra tépte a búcsúlevelet!

2025-04