Levél a lábhoz

Kedves és drága szeretett lábam!
Te, akin mindig stabilan álltam,
A kezdetektől fogva eddig a percig,
Ám Isten a tudója, hogy vajon meddig.
Senki sem sejtheti arra a választ,
Hogy ki lesz majd az, aki minket elválaszt.
Görbe vagy és csámpás, s időnként csak lógsz,
De velem voltál mindig. Hiányozni fogsz!

A kórházból írok. Egy csodára várok.
Az Isteni jelig, csak egyhelyben állok.
Talán csak rémhír és nincs okom panaszra,
De szükségem lenne egy biztosabb alapra.
Fölösleges lenne tovább titkolnom.
A sarkamra állok és bátran kimondom:
Köszönöm neked, hogy a részed lehettem,
És azt is, hogy mindig kiálltál mellettem!

Együtt kezdtük egykor. Emlékszel még?
Alig ötven éve. Nem volt oly rég.
Segítséggel bár, (de muszáj belátnunk)
Pár hónap kellett és büszkén felálltunk.
A kiságyunk rácsát néha elengedve,
Üvöltözve estünk számtalanszor seggre.
A kudarcoktól végül keményebbek lettünk,
S a rácsok mellett lassan sétálni kezdtünk.

A szülőktől fogadtuk a gratulációt,
S nagy ívben leszartuk a gravitációt.
Körbe-körbe jártunk, lépésről-lépésre,
És ritkán ereszkedtünk ezután féltérdre.
Nem sokkal később már oda jutottunk,
Hogy totyogó léptekkel nevetve futottunk.
A haladásnak persze meg lett az ára:
Vigyorogva estünk a küszöbben pofára.

Nyolc év telt el. Megizmosodtál.
A futóversenyeken mindig lehagytál,
Előttem jártál mindig egy lépéssel,
S koslattam utánad némi késéssel.
Biciklire pattanva nyomtam a pedált.
De a nap végén mégis te kaptál medált.
Feltűzték rád a térdszalag rendet,
Hagyománnyá téve egy vadiúj trendet.

Tizenkét évesen. Megvan a jelenet?
Mikor a szomszéd ostorral kergetett?
Röhögve cukkoltam a felbőszült gazdát,
Ész nélkül cibálva az oroszlán bajszát.
Cseresznyét loptam, és futottunk előle.
Oda sem figyelve a kibomló cipőre.
A fűzők a bokánkat béklyóba tekerték,
És porzott a seggem, amikor elverték.

Indiánként nyíl és íj volt a kezemben,
De akadt egy csúzli is a hátsó zsebemben.
Az avarban lapulva kúsztunk nesztelen,
Én rövidben voltam. Te pedig meztelen.
A bozóttal vívtunk véres harcokat,
S szereztél közben tengermély karcokat.
Mégsem parancsoltál soha megálljt,
Pedig tudtam, hogy neked rohadtul fájt!

Amikor először voltunk az orvosnál
Kint a váróban feszülten dobogtál.
Ritmusra verted az elképzelt ütemet,
S szó nélkül tűrtük a viszkető tünetet.
A doki nézett, és mormolni kezdett;
Szavaiban gonosz ősi tudás rejlett.
Hittem, hogy ez csak egy átkozott rontás,
Azt mondta büdös vagy. Meg kicsit gombás.

Tizenhét évesen, azon a bálon,
Megakadt a szemem egy csodaszép lányon.
A derekát próbáltam lazán átfogni,
De azonnal kiderült, hogy nem tud táncolni.
Sziszegve ingó két mérges kobra…
Te léptél balra, ő pedig jobbra.
Ártatlan arccal a szemembe nézett,
És tűsarkú cipővel az ujjadra lépett!
Azt a táncot sohasem felejtjük,
A parkettet azóta messzire kerüljük.

Hazáig kísértük. A fülembe súgott.
Vitát nem tűrve az ágyába húzott.
Megtörtént minden, aminek kell,
Jó volt és kész. De felejtsük el!
Amikor lerúgtad róla a párnát,
Azt hitted meglelted életed párját.
A lába kilógott a francia ágyból,
De egyedül volt. És az is fából!

Ott feküdt mellettünk az igazi múzsa.
Ajkán elkenve a rózsaszín rúzsa.
Lehetett volna a tökéletes bálvány,
Ha nem lenne hideg, mint a carrarai márvány!
Nem tudtuk mit is kezdhetnénk ezután…
Az ágy mellöl néztük. Én bután, s te sután.
Levegőt kapkodva szavakat kerestem,
Nekem két lábam volt. Neki meg egy sem!

Sok év alatt, sokat megéltünk.
Néhány dologba önként beléptünk.
Fociban bal szélső? Pártból is szélsőjobb?
Rájöttem végül… Egyik sem sokkal jobb!
Séta közben csatorna. Nincsen letakarva!
Cipőtalpon barna sáv? Hmm! Le van szarva!
A célokat kitűztük magunk elé,
És egyre csak rohantunk a végzet felé!

Nem nyomtuk eléggé a diabétesz féket.
Azt hittük megúsztuk. (Ezt a hülyeséget!)
Az édes élet tombolt, fűtött, mint a koksz,
Senki sem gondolta, hogy sebesedni fogsz.
Sosem múló hegek, vadonatúj karcok:
A kötésekkel vívott mindennapos harcok!
Az ujjaink hidegek? Egy kicsit lilák?
Kit érdekelnek a kis szépséghibák!

A hír azonban jött, mint a Haley üstökös.
Azt mondta a doki, lassan üszkösödsz.
Kifogyott már szegény minden valós érvből,
Zavartan suttogott: Bokából vagy térdből?
Tudtad, hogy azért kedvellek téged,
Mert csípőből indulsz s a földön van véged?
A boltban sem veszem a húsokat szeletben…
Szerintem tutira jobb vagy így egyben!

Lassan kifogy az infúziós flaska.
A levelem írását is most hagyom abba.
Várnak az orvosok. Búcsúzom tőled.
Remélem azért még hallok felőled!
Ne nézz vissza, csak haladj előre,
És hogyha tudsz, tanulj belőle!
Lassacskán elalszom, miközben nézlek.
Megmondom őszintén, most nagyon félek!

Fekszem az asztalon, a lámpafény ragyog,
Álmomban egy kocsmai bárpultnál vagyok.
Éppen egy korsónyi sört vedelek,
És örülök, hogy végre törzsvendég lehetek!
Körülnézve azonban sóbálvánnyá válok,
Mert bárhová nézek, csak lábakat látok.
A zongora, az asztal, mind lábakon állnak,
Falábú szellemek, akik köröttem járnak!

Amikor ezeket a sorokat írom
Rohadtul fáj, de még bírom!
Leltem egy helyet még ezen az oldalon,
S a levelem végére muszáj lesz leírnom:
A műtétem után arra ébredtem,
Hogy viszket a talpam. Lehet, hogy tévedtem?
Lehúztam magamról a lepedő réteget,
Hogy felfedjem végre az igazi lényeget!

Rettegtem attól, amit ott találok!
(Tudtam, az infarktus vezető halál ok)
Nem akartam látni a kihűlt helyedet,
De muszáj volt kinyitnom könnyező szememet.
Évekig tartott az az egy pillanat.
De ott voltál velem! A takaró alatt…
Pólyázva, gipszelve, de legalább egyben!
Lábat még sosem tartottak ily becsben!

Azt mondta a doki: már nem kell a pánik.
Szaladhat ezekkel egészen Japánig!
Ha lehet, a Fujira azért ne másszon fel,
Mert két három hétig még pihennie kell!
Kívánt még nekem jó „lábadozást”,
Neked meg sok évnyi kirándulást.
Várom a percet, amikor leülünk ketten,
és jókat röhögünk majd ezen a versen!

2026-01