Mindennapi cincogások: Elkeveredés

… Nyilas Misi pakkot kapott!!!
Persze nem ő, hanem én. Nem is akármit és nem is akárhonnan.

Szóval egy messzi – messzi galaxisban… (Nekem legalábbis éppolyan távolinak tűnik innen nézve) kezdődött a történet. Úgy gondolta a – családom kietlen rabszolga-bolygón rekedt része, – hogy meglepnek valamivel. Sikerült. Tudták, hogy imádom a retró dolgokat és mivel találtak néhány ínyencséget, gyorsan felvásárolva postára adták az egészet egy csinos kis dobozban.

Valami különleges vonz a mai napig a múlthoz. Nem azért, mert „akkoriban minden más volt”, hanem mert egy csomó emlék fűz ezekhez a tárgyakhoz, élményekhez. Akik közel vannak vagy talán már el is hagyták azt a bizonyos képzeletbeli felezővonalat, ami meghatározza ezen a sárgolyóbison a hátralévő idejüket, annak nem kell elmagyaráznom az ’autóskártya’ működését, a ’Dianás cukorka ízét’, a ’kakasos nyalóka színét’ vagy a ’szagos radír illatát’. A ’csattogós szárnyú, tologatós lepke’ képe is minden bizonnyal előlebeg az agyuk egyik régen elfelejtett homályos barázdájából. A többieknek jobb híján be kell érniük valamelyik keresőszolgáltatás száraz, rideg leírásával, vagy a hintaszékben szunyókáló nagypapa megunhatatlan történeteivel. Ha belegondolok, a mi időnkben nem voltak bioaktív, bőrsemleges, trimegafoszfatikus hidroliposzómás tisztítószerek. Minden feladatra jó volt a Kékvillám, amire meg nem arra az Ultraderm. Mást értettünk a ’gumizáson’ és senki sem sértődött meg, ha elküldték a PeCsába.

Ezek a szocreál „izék” az akkori mindennapjaink részévé váltak. Olyan mélyen beívódtak a lelkünkbe, hogy annak ellenére sem felejtettük el őket, hogy a többségük évtizedek óta már nem is létezik.

Ritkán ugyan, de néha mégis felbukkan egy-egy képviselőjük. Ilyenkor előtörnek az emlékek, átjár melegségével a szeretet, az orrunkat megtöltik az illatok és hát Pavlov is megirigyelné a meginduló nyál mennyiségét. Aztán jön a csalódás, mert kiderül, hogy amit a kezünkben tartunk, az nem más, mint silány utánzat, amely csak az éppen aktuális retró-hullámra próbál ilyen módon felkapaszkodni. Profitorientáltan és nem minőségileg. Ebben az esetben nem érvényes a közhely (Úszik, mint a kacsa, hápog, mint egy kacsa, úgy néz ki, mint a kacsa, ezért biztosan kacsa). Sajnos nem az.

De térjünk vissza a csomaghoz. Ízlésesen, ipari mennyiségű Celluxszal, atombiztosan áttekert cipősdobozként érkezett. Szintén a korosztályomra jellemző, hogy az ajándékot és bármilyen csomagot szépen, óvatosan (és hangos káromkodások közepette) nyitjuk ki. Gondosan reverz üzemmódban letekerjük a ragasztószalagot, rétegről rétegre, óvatosan, nehogy elszakadjon a csomagolópapír. A kérdés az, hogy miért? A válasz valahol a ’mittudomén’ és az ’me így tanultam’ között van félúton. Mert az olyan snassz ugye, hogy fogok egy éles kést és egy határozott mozdulattal szabadítom fel a dobozt a béklyói alól.

Néhány ide nem illő szó és egy elszórakozott, – kínkeserves bogozgatást követő – óra után megadtam magam és engedve a szelíd erőszak démonjának, körbe vágtam a tetőt. A látvány, ami elém tárult, maga volt a Kánaán. Alibaba kincsesbarlangja a 80-as évekből. Csak felsorolásképpen: Donald rágók (igen, a benne rejlő apró képregénnyel együtt), Kojak nyalókák (soha el nem olvadó, ki tudja miből készült cukorgömbbel a percek alatt elolvadó pálcika tetején), elnyűhetetlen, cumit imitáló gumicukor és az igazi sláger a kirágható aljú műanyagba ömlesztett Limópor. (Amit senki sem a rendeltetése szerint fogyasztott, mint ahogy a pezsgőtablettát sem.)

Gyönyörű színek, ínycsiklandó illatok… De nem ez érdekelt igazából. Ezekből sikerült kinőnöm. Amit kerestem, az ott lapult a kavalkád alatt. Egy igazi „kétdekás”, a csavaros kiflik királya, ifjúkorom agyzsibbasztója. Egy üveg, eredeti címkés Kevert. Mielőtt szó érné a ház elejét, nem vagyok alkoholista. Nem is voltam. Kizárólag edukációs célból kaptam. Meg akartam mutatni a gyerekeimnek, hogy a Whisky és a Bacardi előtt is volt élet. Tudatlanok. Ezek azt sem tudják, milyen az igazi VBK (vörösboroskóla) és a hasonló „minőségi” piák. Nekik a kőbányai sem jelent semmit, még akkor sem, ha azt mondom zöldüveges.

A kevertről csak annyit: Azért ez a neve, mert összekevertek benne sok mindent. Elvileg Vilmoskörte-pálinka, Narancslikőr (Triple SEC) és Rum összepancsolásával készült. Vidéken akár bomlásban lévő gumicsizma, gázolaj és néha fagyálló is lehetett benne, elég volt, ha ütött. Legendák keringtek arról, hogy a nevezett ital úgy készül, hogy a csapos záráskor végig törli az asztalokat és a pultot. A kiömlött maradékot felitatja egy szivaccsal, belecsavarja egy vödörbe, hozzá dobja az otthagyott poharak tartalmát és önt rá egy kis rumot, hogy íze is legyen. Kommersz pia, kis befektetés nagy haszonnal. De főleg megfizethető. Persze akinek nem volt pénze, vagy szüksége volt agyhomályosításra annak mindegy volt. Olcsó és finom. Elsőre. Az illata émelyítően édes, az íze felejthetetlen. Olyan varázsital, amelyből, ha leküldtél egy decit, kettő jött vissza egy kis melegedés után. Ezt itta mindenki, a fiataloktól az öregekig, a lecsúszott prolitól az úri népig.

Én az úri néphez tartoztam, mert jobban preferáltuk a haverokkal a bolti üvegest. Az illúzió miatt. Így talán „tisztábbnak, megbízhatóbbnak” hittük a löttyöt. Nem volt az. Ugyanolyan volt, mint a kocsmai, csak üvegben.
Kezembe vettem a kapott üveget és elolvastam a címkét. Összetétel: víz, finomszesz, természetazonos aromák (jelentsen ez bármit is), ételszínezek. Sehol a rum, körte és a narancs. Kinyitottam. Nem kellett volna. Émelyítő tutti frutti szag csapott meg. A nyelvem hegyét beledugtam és megborzongtam. Itatta volna magát, ha hagyom. Igazi varázsital. Még le sem ment és máris elemi erővel akart visszajönni. Gyorsan visszazártam a szellemet a palackba, mielőtt baj történt volna és eltettem a szekrény mélyére. Ki tudja, hátha jó lesz még Molotov koktélnak. Időm van, az van rányomtatva: Minőségét korlátlan ideig megőrzi.

A fenti sorok gépelése közben egy ragacsos pálcikára szúrt műanyag labdát szopogatok. Remélem, egyszer elfogy.

Köszi Kojak!

2024-04