Mindennapi Cincogások – Emlékszem…

Tavaly nyáron összefutottam egy rég nem látott ismerőssel a Boráros téren. Végig néztem rajta. Kissé leharcolt, ráncos arc, savószín szemek és a kiszáradt, szájszéleket nyalogató nedvességet kutató nyelv. Viseltes ruhája tiszta volt, ám nem a legutóbbi párizsi divatot követte. Igazi szocreál feeling, csak a „mindentvivő” Centrumos nejlonszatyor hiányzott a kezéből. A szokásos kézfogás és váll-lapolgatások után jöttek a sablonkérdések. Jól vagy? Család? Gyerekek? Meló? Stb. Majd a kötelező körök után az igazi kérdés: Nem iszunk meg valamit?
Időm az volt… Na meg meleg is. Nagyon.

– Ja persze, menjünk. Tudsz valami csendes zugot?
– Van itt egy késdobáló az aluljáróban. Azt mondják, jó hely. –

Hamar megtaláltuk az apró helységet és a déli időpont ellenére, sikerült két széket is elcsípnünk a kopottas fal mellett. Leültünk, letettük a párás pohárban gyöngyöző jéghideg, frissen csapolt söreinket. Ő megtoldotta egy Unicummal is. Néhány percig csak néztük egymást. Velem egykorú, ugyanolyan rozzant alak ült a zsebkendő méretű asztalka szemközti oldalán mint én, csak Ő sokkal öregebbnek látszott. A cimbora a csendet elunva bólintott, mintha a nemlétező és fejben elhangzott mondatainak a végére tenne pontot, majd mohón felhajtotta a kísérőt és az üdítő nedűt. Miután a gigája liftezése megállt, a szemével megkereste a csapost és a poharak felé biccentve jelezte, hogy ’jissoráz’.

Lassan rám nézett, felvonta a szemöldökét, mely egyet jelentett két férfi között az ’Emlékszel?’ kérdéssel, amivel elindulhat a nosztalgiázás véget nem érő cunamija. Az esetek többségében persze ezek a beszélgetések nem vezetnek sehova. Mindenki csak a saját, eltorzított verziójára emlékszik. Azokra, amelyek később kicsit kiszínezve, szalonképesre, családbaráttá csiszolódnak az idő múlásával, jól eladható anekdotákká szelídülnek, így egyetlen igaz betűt sem tartalmazva kerülnek újra elő.

– Emlékszel a Jocóra? Mennyit fociztunk idelent együtt? Múlt héten meghalt. – Mondta és megitta az időközben megérkező második kört. Nem emlékeztem. – Dehogynem! Már hogyne emlékeznél! – Próbálta erőszakkal meghajlítani a memóriámat és kompatibilissé tenni a saját emlékeivel.

Még egy korty és elengedte a dolgot. Sörhabból rajzolt bajusza alatt motyogott valami olyasmit, „hogy hogy lehet ilyet elfelejteni. Pont a Jocót.” De jöttek a kérdései, a kérdésekhez pedig az újabb és újabb sör-Unicum kombók. A kifacsart emlékek és számomra ismeretlen nevek, történetek – melyek sosem történtek meg -, mesélésével egyre kásásabb lett a hangja. Minden általa lehúzott pohár után egyre távolabb került tőlem. A mondatoknak szánt bugyogásból csak a ’Emlékszeleket’ lehetett kivenni, de addigra már messze jártam a saját univerzumomban. A figura és vele az italpult a csapossal eltűnt, helyét egy régebbi világ képei töltötték ki.

Emlékeztem…

… Az internet nélküli világ vitáira arról, hogy Boráros vagy borárus tér. Hiszen ott a szobor a hordókkal és a fazonnal. Annak van értelme. Ma már tudom, hogy nincs. Szegény Boráros János….
… A térre? Nagyon is emlékszem. Gimnazista korunk találkozási helyére. Hiszen Csepel felől nincs tovább. Ez a végállomás. Akik itt találkoznak, azok másfelé veszik az irányt. A tér pedig megkerülhetetlen. Rég volt…

… Hogy emlékszem-e? Hát persze. Életem egy nagyon hosszú szakaszában mindig ott voltam. Kicsit többet mint kellett volna. Néha többet mint a családommal. Éjjel és nappal. Szó szerint.

Emlékszem az első napra, miután kijöttem az iskolapadból. (Igen, a vasutasok is járnak iskolába.) A sztereotípiákkal ellentétben a színészek után a vasutasok tanulnak a legtöbbet. Az 1200 oldalas utasítást ugyanis betű szerint kell bemagolni. A színész, ha bakizik, kihagy egy betűt, a közönség észre sem veszi, vagy ha mégis, akkor legközelebb nem vesz jegyet, vagy esetleg az előadás végén nem tapsol olyan intenzíven. A vasutasoknál ezt a hibát súlyos börtönévekkel mérik.

Emlékszem az első napra. A csúcsban 5 percenként járó szerelvényekre, a rengeteg odafigyelnivalóra, a percenként vezetett naplóra és a másodpercenként felvisító telefonokra. Rettegve gondoltam arra, hogyan lehet mindezt egyedül… Aztán a vizsga után, az évek múlásával lett időm unatkozni…

Hogy Boráros tér? Persze.

Emlékszem a vágányok végénél a butik sorra és a 2-es peron melletti pizzásokra, hamburgeresekre is. Mögöttük hatalmas fa panelokkal diszkréten eltakarva a MÁV teher elhanyagolt kihúzóvágányait. Az átjáró két oldalán télen nyáron ácsorgó sorsjegyárusra és a kockás terítőről paradicsomot árusító anyókára. És arra a napra is nagyon jól emlékszem, amikor a dózerek az egészet eltolták, mondván, veszélyes. Az árusok meg csak álltak a lepecsételt engedélyükkel és a sebtében kimentett cuccukkal. Nagy ribillió volt…

Mai napig a számban érzem a tisztogatás után megmaradt vágányvégi büfében vett hatalmas fasírtgolyó ízét, ami az egyetlen melegétkezési lehetőség volt akkoriban a környéken. Az újgazdag vállalkozó valahogyan kapott mentességet, pedig amit árult, az maga volt a bioterrorizmus. Ha szerencséje volt valakinek, kaphatott frissen megsütöttet, vagy újra melegítettet; egyébként pedig, ha rosszul ment a bolt, – és többször ment rosszul – egy hideg, halott kőlabdát.
Emlékszem arra is, hogy reggel mikor hazaértem, a kutyának adtam ami megmaradt. Egy fél napig küzdött vele, – ő sem tudta elrágni – aztán csalódottan elásta az udvaron.

Emlékszem a Duna ház építésére is. Amikor átadták, napokig szajkóztuk minden vonatnál, hogy vegyenek lakást, meg hogy nyílik a Billa, menjenek vásárolni. Mert a főnökünk erre utasított. A végén kaptunk egy 10%-os vouchert, amit csomókban hordott az aszfalton a kósza szél.

Emlékszem a havas, jeges telekre is… Azóta sem volt olyan hideg. A perontakarításra, a jégmentesítésekre is és nem mellesleg a két kézzel elszórt milliókra egy ’csodafagyállóra’, amelyik a nulla fokban is odafagyott a térkő burkolatú járdára..

Emlékszem arra, hogy csak ketten maradtunk egymást váltva. 11 éjjel aztán jött valaki, hogy cserélni tudjunk. 11 nappalra. Szegény Laci bácsi. Mindig azt mondta, ha majd nyugdíjas leszek… Nem lett. Előtte egy héttel meghalt. Rég volt, az arca ma is előttem van.

Emlékszem a nagy balhéra, amikor foglalt vágányra engedtem be egy vonatot. A biztosító berendezés a végét járta, vártuk az újat. Fáradt voltam, a nejem meg mindennapos az első gyerekkel. Azonnal leváltottak és hazaküldtek. Az előre megírt felmondásom – amit a belépésemkor írtam alá – ott volt a főnököm fiókjában. Borítékolt volt a kirúgás. Esetleg súlyosabb. Vasúti közlekedésben okozott gondatlan veszélyeztetés 3 év börtön esetleg felfüggesztve, ha jó kedve van a bírónak. Aztán délután felhívott egy kollega: Hallottad, hogy Borároson foglaltra járatás volt? – Ja persze, én voltam. – Nem. Utánad, a váltótársad is megcsinálta. A vége: Elmaradt a kirúgás és a börtön, kaptunk egy írásbeli figyelmeztetést és a főnökünk letépte az összes irodai függönyt, mert nem látunk ki rendesen. Évek múlva jöttem rá, hogy a kollega (régi szakember) szándékosan tette, nehogy bajom essen. Ma már ő sincs. Cukorbeteg volt és hát a vasutasok korán halnak…

Sok mindenre emlékszem még, talán nincs is annyi papír amire le lehetne írni ezeket. A felújítás aminek a felét ellopták, az átvert Duna házasok, akiknek azt ígérték, a HÉV eltűnik egy éven belül a föld alá, mert a csepeli HÉV-et összekötik a szentendreivel. Ez akkor 15 éves terv volt. És persze 25 év elteltével minden ugyanúgy van mint rég. Talán az elkövetkezendő 30 évben. A semmiből a semmibe épített aluljáró és még sok más.

Emlékeimben élnek a megszerzett 30 évre titkosított Boráros téri tömegszerencsétlenség képei. Akkor már Csepelen voltam szolgálatvezető. Megemlékeztünk a balesetről. Az akkori rendszer szerint szabotázs történt. Véletlenül sem a pénz hiánya. A szabotázs – mint önálló büntetési tétel – már nincs. Pénz sincs. A kocsiszíni srácok (akik még emlékeztek rá) azt mesélték, hetekig kellett zavarni a macskákat, mert oda jártak az alvázat nyalni. Volt rajta vér rendesen. De ez is rég volt.

És végül emlékszem, amikor visszamentem Borárosra. Miután a pozíciómról lemondtam, mert nem lehetett együtt dolgozni azzal a rohadékkal, aki a főnökömnek tartotta magát. Emlékszem az utolsó rádióforgalmazásomra is: Boráros tér Csepel állomásnak, a műszaknak és a vonali dolgozóknak, a szolgálatot Boráros téren végleg befejeztem. Jó munkát és eseménymentest. Vége…

Mindenre emlékszem. Csak más dolgokra, másképpen. Olyanokra, melyeket nem lehet társaságban mesélgetni, olyanokra, amelyek fontosak – talán csak nekem -, de legalább nem kell csiszolgatni őket. Kristálytisztán emlékszem. Olyan tisztán, mint az érintetlen, habjátvesztett söröm az orrom előtt. Visszatértem. A régi cimbora nagyokat horkantva aludt a falnak dőlve. Intettem a csaposnak, hogy fizetek. Megkértem, hogy amíg lehet, ne keltse fel a „jóbarátomat” és kimentem az aluljáró kellemesen hűvös nyugalmába.

2025-03