Mindennapi cincogások: Tigrisbukfenc

Nemrégiben elhunyt egy olimpiai tornászunk. Szép kort élt meg. Százhárom év az nekünk fiataloknak maga a végtelen. Ha belegondolok, nekem még egyszer annyi, mint amennyit eddig megéltem. Mindezt egészségben, feltehetőleg boldogan, gondtalanul. A recept egyszerű. Vigyázott magára és vigyáztak rá. Sajnos, a 70 éven felüliekkel egyre kevesebbet foglalkozik az utánuk és az azután következő generáció. Érdemtelenül. Pedig, ha valakiktől tanulni lehet, azok ők. Tudnak meglepetést okozni a fiatalságnak a tetteikkel, történeteikkel, emlékeikkel. De ma már senki sem figyel rájuk. Persze, tisztelet a kivételeknek. Hogy miért írom mindezeket? Mert eszembe jutott egy régi történet a múltamból. A főhősnő nem (biztos), hogy azonos a bevezetőmben említett hölggyel, de a mese akár szólhatna róla is.
Több mint húsz évvel ezelőtt, egy álmos, unalmas nyári délután az irodámban pakolgattam. Iktatásra várakozó iratok borították az asztalomat. Ránézésre még legalább másfél órányi munka volt velük. Úgy gondoltam, nekilátok és gyorsan felülkerekedek a káoszon. A pakliban azonban ott rejtőzött a lustaság piciny szikrája is. Vagy végzek vele, vagy abbahagyom és másnap előröl kezdem az idők végezetéig. Tologattam, rakosgattam a mappákat, bebeszélve magamnak, hogy hasznos dolgot cselekszem, ami koránt sem volt igaz.

A nagy „munka” közben észre sem vettem, hogy megérkezett a menetrendszerinti vonat az állomásra. Az odakint nyüzsgő tömeg kavalkádja és a légsűrítők ütemes szuszogása minden más zajt elnyomott odakint. Amikor az ember fia sok időt eltölt ugyanabban a környezetben, egy idő után az agya kizár minden zajt és csak a szokatlan, oda nem illő neszeket, zörejeket hallja meg. Az évek meg a rutin „vasutaséknál” is működik. Saját gondolataimba merülve először csak annyit hallottam, hogy valaki kaparássza kívülről az ajtót. Aztán a kaparás átváltott halk, gyenge kopogássá. Kinyitottam. Az ajtó túloldalán törékeny, konszolidált kiskosztümben – kezeit tördelve – egy nyolcvan körüli hölgy álldogált. Beinvitáltam az irodába.

– Miben segíthetek? – Kérdeztem.
– Igazából csak annyiban, hogy tudna nekem hívni egy taxit? Tudja, nem szoktam ilyet kérni, de miután két megállóval ezelőtt kiestem a vonatból és már nem vagyok fiatal, így egy kicsit elpilledtem.
Néztem a törékeny alakot, nyomokat kerestem rajta, de semmit sem láttam. Hitetlenkedve vágtam a szavába
– Egy pillanat hölgyem. Azt tetszik mondani, hogy kizuhant a vonatból? Miután nem látok önön erre utaló sérüléseket, ne haragudjon, ha egyelőre nem tudom elhinni a történetét. Kér esetleg egy pohár vizet? – Azt gondoltam, hogy a kinti meleg miatt kiszáradt szegény. Ha ilyen idős korban megborul az ember folyadékháztartása, az egyenes út a „félrebeszél” tünethez. Nem hittem, hogy szándékosan meg akart volna vezetni, de abban az időben – a szabályozás joghézagát kihasználva – rengetegen adtak be hamis kártérítési igényt. A cégnek meg a róla alkotott kép volt a fontos, így kivizsgálás nélkül fizetett boldog-boldogtalannak. A néni kuncogni kezdett, úrinőhöz méltón szája elé téve vékony kezét.
– Elnézést, igaza van. Én sem hinnék magamnak ebben a helyzetben, de mindjárt megmagyarázom. Az ajtónál álltam. Egy fiatal pár két aranyos tacskóval éppen leszálláshoz készülődött. A csöppségek játszadoztak, kergetőztek a szűk helyen. A szóban forgó megállóban, amikor az ajtó kinyílt, a fiatalok leszálltak, de nem vették észre, hogy a tündéri kutyusok póráza időközben körbetekerte a bokámat. Próbáltam megtartani az egyensúlyomat, de nem sikerült és kizuhantam az ajtón, egyenesen a peronra.
– Értem, de… – Hüledeztem, de a hölgy így folytatta.
– Tudja, a földet érés rutinmunka volt. A betanult, unalomig gyakorolt figurákat az ember sosem felejti el. Olyan ez mint a biciklizés. Persze a gyakorlás és bemelegítés azért hiányzott, de azért örülök, hogy még megy az Arabella vagy Roundoff. – Látva az értetlenséget az arcomon, ismét elnevette magát. – Ne nézzen már így. Lefordítom: Egy cigánykerékből indított hátra szaltót csináltam. Persze mindezt szintidőn belül, hogy vissza tudjak szállni a vonatra. Képzelje, még tapsot is kaptam. Régi szép idők… Tudja kisgyermek korom óta ez volt az életem. Tornász világbajnokságokat, olimpiákat nyertem. Innen a gyakorlat. ha nem bánja, megvárnám itt a taxit, itt kellemesen hűvös az idő. – Elképedve bólintottam és szinte zsibbadt állapotban emeltem a telefont. Senki sem fog nekem hinni, az biztos.

De nem így lett. Pár perc múlva szinte berobbant az irodaajtó, jótékonyan eltakarva a mögötte üldögélő hölgyet. A járművezető feldúltan hadart, látszott az arcán a páni félelem.

– Basszus, olyat láttam, amilyet ember még nem. Nem fogod elhinni. Két megállóval ezelőtt kinyitottam az ajtókat és a tükörben láttam, ahogy egy öregasszony kiveti magát az ajtón, csinál egy tigrisbukfencet, majd visszaugrik a szerelvényre. Esküszöm, hogy így volt. Azóta keresem, de nem találom. Mit csináljak? Adj egy szondát, lehet, hogy berúgtam… Vagy valami hasonló..
Elmosolyodtam.
– Nem kell neked szonda. Hiszek neked. A művésznő pedig ott ül a hátad mögött. És hogy csak tudd – mondtam tudálékosan – nem tigrisbufenc volt, hanem Arabella. Jól mondom? – néztem a nénire aki helyeslőn bólintott. – Most pedig, ha jól látom, megjött a taxi, kísérd ki kérlek.

Az ablakból figyeltem, ahogy a nagydarab melák és a mellkasáig érő asszony a kocsi felé tipeg apró, óvatos léptekkel. A nő már nem látszott megtört kisnyugdíjasnak. Olyan volt mint egy igazi tornász, aki épp most nyerte meg az olimpiát.

2025-02