Showtime

Misu a gyéren megvilágított színpad közepén állt. A kezdésig még volt néhány perc. Mögötte a banda hangolt. Az utolsó beállításokkal bíbelődtek, lágyan megpendítve valamelyik húrt az egyik basszgitáron. A sötét, hullámzó nézőteret nézte. Ameddig csak a szem ellátott, feketébe öltözött fiatalok várták türelmesen, hogy elkezdődjön a buli. Nem gondolta volna, hogy ennyien eljönnek. Persze léptek már fel kisebb klubokban, kocsmákban, sőt egyszer még egy fesztiválon is játszottak előzenekarként. De ez az élő koncert a zenei karrierjük legnagyobb lehetőségének ígérkezett. Hála az égnek (és Palibának a managerüknek) az internetes rajongótábor is egyre jobban bővült. A videómegosztó és a közösségi oldalak napról-napra gyarapodtak új tagokkal. Amikor megjelent a Félelem című számuk, minden nézettségi csúcsot megdöntöttek, a világháló szinte felrobbant tőlük. Azóta a pályájuk rakétaként szárnyal felfelé.
A bal kezében hosszított Harley Benton szólógitárjának nyakát szorongatta, jobbjában az apjától kapott szerencsehozó csontpengető lapult. Izzadt a tenyere az izgalomtól.
Várakozás közben akadt meg a szeme a lányon. Az első sorban pont vele szemben könyökölt a biztonsági kordonon. A többiekkel ellentétben nem beszélgetett másokkal, csak állt és őt nézte mosolyogva. Vadítóan világos, szőke hajával és fehér topjával – amely épphogy takarta a mellkasán feszülő két rugalmas domborulatot – ragyogó fénypontként világított ki a tömegből erős kontrasztot alkotva.

A fiút teljesen lenyűgözte a rá bámuló két hatalmas, ibolyakék szem. Lassan bólintott felé, majd, amikor a lány visszabiccentett, eldöntötte magában, ő lesz a főfogás a mai étlapon. Szokásos rutinfeladatként gondolt rá. Eddig is akadt minden alkalommal egy vagy két ’kóbor macska’, akivel egy átmúlatott éjszaka után egy ágyban ébredt. De azok többsége piás mámorban égő életunt ribi volt, vagy a pénzhez és a sikerhez vezető első lépcsőfokot keresték benne. Nem vágyott tartós kapcsolatra, ám a szőke csinibaba felkeltette a figyelmét. Néhány viharos éjszakát megér, aztán úgyis megy a süllyesztőbe. Még volt idő. Lehajolt és az előre elkészített repi cd-k közül lekapott egyet. A borítóra ráfirkantotta a telefonszámát és egy laza ívvel odaröptette a szőkeségnek, közben két ujjával telefont imitálva jelezte: Hívj fel! A körülötte állók közül többen azt harsogták: Nekem is!!! Ledobott még egy pár lemezt, hogy csillapítsa a hangoskodókat, de pár pillanat múlva rájött, hogy hibázott. A kunyerálók kórusa egyre nagyobb lett és – mint a sebzett prédára vadászó farkasfalka, ami a vér szagától megvadult – üvöltve követelődzött. Hamar széthajigálta a színpadon fellelhető összes lemezt a szélrózsa minden irányába, ügyelve arra, hogy mindenhova jusson. Amikor elfogyott, megadóan tette fel a kezét – jelezve, hogy nincs több – és felnevetett. A backstage-ből egy pattanásos, szemüveges srác lépett oda hozzá.

-Misu! A hangmérnök üzeni, hogy nem állt még össze a technika. Mi lenne, ha a Félelmet eltátikáznátok? Van még egy CD nála, arról megoldja. A skacoknak már szóltam. Palibá meg azt mondta, hogy a tegnap legyártott ötven lemez, amit szétszórtál, jó lett volna a műsor végén is. Karcsú a büdzsé.
-Mond a hangosításnak, hogy részemről rendben. A tekintetes menedzser úrnak meg üzenem, hogy nyasgem. Jelenleg éppen hangulatot kreáltam. Helyette.

Visszanézett a leányzóra, kacsintott egyet, majd felállt és intett, hogy indulhat a show.
A fények kialudtak, vágni lehetett a sötétséget. A nézőtéren elhalkult a zsibongás. Lassú, morajló hang áramlotta ládákból, igazi testrezegtető mély búgás. Olyan mélyről indult, hogy az ember először nem is hallotta, csak a tüdejében érezte ahogy a SUB vibrálja a levegőt. Ez az! Tudta, mi következik. Becsukta a szemét és átadta magát az érzésnek. A Félelem hangja. Az első szám, ami csak az övé. Kívülről ismerte minden hangfoszlányát. Egy hosszan, bánatosan felbúgó légoltalmi sziréna hangja jajdult fel…

…

Az öreg költő unottan pakolgatott a fehér terítővel borított asztalon. Néha leszedett egy láthatatlan szöszt, vagy arrébb tette a bontatlan ásványvizes üveget. Igazából csak ’pótcselekedett’ ahogy az asszisztense mondaná. De csak mondaná, ha itt lenne – dohogott magában. De nincs itt. Magára hagyta ezen az igazán fontos napon valami hippikoncert miatt. Fiatalság… Nem tudják értékelni a munkát. Igaz, hogy ezt a szabadnapot még tavaly leegyeztették, de akkor is. Persze, nem szólhatott egy szót sem, hiszen a kislány mindent megtett, amit csak lehetett. Az utolsó utáni pillanatig szervezett, beszerzett, intézkedett. Azt is megígérte, hogy a telefonját bekapcsolva hagyja és elérhető lesz egész idő alatt. kedvelte ezt a csinos, szalmaszőke, ibolya kék színű szemekkel megáldott fruskát.

A bemutatóhoz mindennek tökéletesnek kellett lennie. Mégiscsak az első könyve. Meg kell adnia a módját. Két oszlopba rendezte a dedikálásra szánt köteteket és a mellékletként hozzájuk járó lemezeket. Leemelt egy korongot a torony tetejéről és hosszasan elmerült a borító varázslatos képében. Milyen szép. Sőt, egyszerűen tökéletes. Nemrég kapta őket meg a gyártótól. A csomagoláshoz használt kartondoboz még a hosszú kék függönnyel takart ablakbeugróban várta az újra hasznosításban kiteljesedő további sorsát. Kivette a cd-t a tokjából, óvatosan, nehogy az ezüstfelület csillogását megtörje egy véletlenül ottfelejtett ujjlenyomattal és a lejátszóba tette. Elindította a készüléket, középre tekerte a hangerőt és visszafordult az asztalhoz, hogy folytassa a korábbi időhúzó tevékenységét. Felvette a legfelső könyvet, belelapozott és elégedetten bólintott. A nyomda ezúttal igazán szép munkát végzett. Pont a kedvenc versénél nyílt ki a könyv. Az Őrültek házánál. Mennyi munka volt vele és milyen nehezen szánta rá magát arra, hogy azzal a mindig szomorkás színészpalántával előadassa. Azt gondolta, hogy az érzést, amit a vers soraiban leírt, senki sem fogja tudni tolmácsolni. Tévedett. A srác olyan átéléssel adta elő, mintha csak a saját tapasztalatait elevenítené meg. Igazi művész. Most pedig ez is itt van a lemezen a többi tizennégy kedvenccel együtt. Elmosolyodott. Éppen itt tartott az elmélkedésben, amikor a lejátszó hangos kattanással jelezte indulási szándékát és elindította a kezdő számot. Az első hangokat meghallva megmerevedett. Nem értette, hogy mi történt. Emlékei szerint a stúdióban egy lágy aláfestő zenével kombinált melankolikus verssel nyitottak. Úgy válogatták össze az anyagot, hogy fokozatosan, a lemez közepe felé érjék el a katarzist. A mostani számnak viszont valahol máshol kellett volna lennie. Érezte, hogy valami nem stimmel. A légósziréna feljajdult és mire az egyre halkuló leszállóág végén az utolsó hang is elnémult, már nem csak sejtette, hanem tudta is. Baj van. Azután, hogy a reszelős hang énekelni kezdett kikapcsolta a berendezést és hatalmasat sóhajtott. Remegő kézzel tárcsázott és amikor a vonal kattant, meg sem várva, hogy valaki beleszóljon elüvöltötte magát: PIROSKA!!! A telefon másik végén elemi erővel visított egy sziréna, elnyomva minden más zajt…

…

A lány az első sorban épp az imént kapott lemezt nézegette. Bár nem ismerte az énekest, de helyesnek találta a nagy lobonc hajával és a divatosan kilyuggatott farmerjával együtt. Igazi rosszfiús külső és csibészes mosoly. Megfelelő párosítás, amitől a butuska lányok önként és dalolva kéredzkednek az ilyen pasik ágyába. Szerencsére ő nem tartozott ebbe a kategóriába. Természetesen tisztában volt a saját adottságaival, de buta sem volt, hogy az ilyen helyzeteket ne tudta volna a helyén kezelni. Meglepődött, amikor a srác odadobta hozzá a lemezt. Persze sejtette, hogy az ajándék nem teljesen neki szól, hanem inkább a rajta lévő, kicsit merész felsőjének, de a gesztus számít igazán. A zenész, mielőtt a lemezt átpasszolta neki, írt valamit a tokra, majd jelezte, hogy visszahívást vár. Hát persze. Meg még másik harmincat másoktól, hogy ne teljen unalmasan az éjszaka. Udvariasságból visszamosolygott és bólintott, mintha mindennel teljesen egyetértene, de magában az ügyet lezártnak tekintette. Nem kívánt ágymelegítőként funkcionálni néhány hideg éjszakán át, hogy aztán strigulaként végezze a gitár hátoldalán. Végtére is van neki rendes munkája, ráadásul olyan, amit szeret is. Persze, ha vége a szemeszternek, akkor mást kell keressen, hiszen az öregtől kapott pénz legfeljebb ösztöndíj kiegészítésnek elég. Vajon, hogy boldogul most egyedül szegény? Kicsit lelkiismeretfurdalása volt, hogy nincs mellette. Főleg azért, mert akár lehetne is. Zita nyúzta lassan fél éve, hogy kísérje el a koncertre, azt ígérve, hogy állati banzáj lesz, most meg pont ő nincs sehol. Jellemző. Mint jó párszor, így most is cserben hagyta. A telefonban azt mondta, hogy rettenetes láza van, fekszik az ágyban, halálán van és bocsi meg minden, érezze jól magát. Ja. Ágyban. Bármiben lefogadta volna, hogy valami új szerzeménnyel gyakorolja a Kámaszutrát. Úgyhogy most itt áll egy olyan koncerten egyedül, ahova látszólag sem tartozik, nem ismeri a fellépő bandát sem és még az öregurat is hagyja, hogy egyedül ténykedjen. Na mindegy. Ma hallgat egy kis… Mit is? Metált? Rockot? A közönségből ítélve nem a hatvanas évek sanzonjait fogják előadni az biztos. Úgy gondolta, – ha már itt van, marad egy kicsit -, meghallgatja mit játszanak a srácok s ha nem tetszik, a szünetben elindul, hátha tud még segíteni a bemutatón valamit. Ezzel csökkentve a vén fickó sutasága által okozott kárt.
A lemezre nézett. Valóban egy telefonszám volt rajta, gyerekes, szögletes írással. Próbálta kisilabizálni az össze-vissza dülöngélő számokat, de aztán feladta. A lemezborítón a banda neve és az album címe látszott. Annyit még sikerült elolvasni, hogy Fél- de hirtelen kikapcsolták a fényeket. Morajló dübörgés következett. Felüvöltött egy légvédelmi sziréna hangja. Érezte, ahogy a mobilja rezegni kezdett. Az öreg hívta. Felvette, de semmit sem hallott a tomboló tömegtől. Biztos félrenyomta amilyen kétbalkezes. Bontotta a vonalat és minden porcikájával a zenére koncentrált.

…

Rudi az éjszakás gépmester nagyot ásított. Éjfél már régen elmúlt. Egyedül maradt a kis családi sokszorosító üzemben, a takarító is az imént köszönt el tőle. Mázlista. Még jó, hogy mára csak két munkája maradt, aztán ha végzett mehet hunyni egy kicsit. Az elmúlt napokban rengeteget melózott. Nappal pincérkedett a város másik felén, itt meg az állandó éjszakázás. Kell a pénz. A tegnapi szülinapi ivászat sem tett jót neki. Fájt a gyomra és végtelen fáradtság gyötörte. Na de ennek vége. Legalábbis hétfőig. Kibontott egy új dobozt, széttekerte a tartóhenger fedelét és – mint ahogy az elmúlt tizenpár évben mindig – gyermeki csodálattal nézte néhány pillanatig a hordozóra tornyozott ezüstszínű oszlopot. Mindig is lenyűgözte a nyers, még érintetlen lemezek látványa. Varázslatosnak tartotta és órákig tudta volna nézegetni, ahogy a vékony lapokból álló alakzaton átszűrődik a fény. A fénytörés hatására egy feje tetejére állított, új világ született meg a szeme láttára. A szivárványos tükröződésben egy elmosódott, ám csodaszép színekből álló másik univerzum. Várt még néhány másodpercet. Mélyen beszívta a lemezekből áradó polikarbonát illatát. Az elektrosztatikus mezőtől a csuklóján megtalálható összes szőrszál az égnek meredt. Szerette ezt az érzést. Gyorsan, rutinból feltette a korongokat a másolóplatformra, beállította a kijelzőt hetvenöt percre, lecsukta az átlátszó plexifedelet és lenyomta a készenléti gombot. A terminálon megkereste a lemezekhez tartozó Mustert és elindította a másolást. A vörös kijelző komótosan számolt visszafelé. Felvette a fejhallgatót a fülére és elindította a hanganyagot. Meglepődött azon, amit hallott. A hangszóróban egy kellemes hang verset mondott andalító zenei aláfestés kíséretében. Ritkán hallott mostanában ilyet. Munkája nagyrészét az elmúlt időben önjelölt milliomos csemeték katasztrofális vernyogásai tették ki. Ezek a kölykök azt hiszik, hogy a jó bandához elegendő apuka pénze, a csili – vili felszerelés és a méregdrága stúdió. Tehetség és munka nélküli siker, a lehető leggyorsabban, ahogy az interneten látták. Ha meg nem jön be akkor vállat vonnak és beállnak influenszernek. Sértődötten beülnek a vadiúj verdájukba. Amiért természetesen egyetlen percet sem dolgoztak és amelyet röhögve gyújtanak fel a videóik nézettségének növeléséért, a pillanatnyi sikerért. Idióta világ. Néha beesik egy-két jobb zene is, de ezekből sem látott még második albumot sohasem. Felerősítette a hangerőt, hogy ne hallja a másoló zizegését, becsukta a szemét és hallgatta a versmondó kellemes, lágy tenorját. Nem sokkal később elaludt.

Egy légósziréna borzasztó hangjára ébredt. Egy pillanatig nem tudta hol van, riadtan nézett körül. A hang a fülhallgatóból jött, lassan elhalkult és az ismerős férfihang folytatta a verset. Megnyugodva nézett a kijelzőre. A számláló valamivel harminc perc alatt állt és számjegyei rendületlenül tartottak a zérus felé. Lám-lám, mégiscsak elszundított egy kicsit. Nem baj. Nem történhet semmi olyan, ami katasztrófához vezethetne. Visszatette a fülest a feje tetejére és néhány perccel később ismét vígan hortyogott.
Arra ébredt, hogy szokatlanul nagy a csend. A másológép már nem zúgott, a folyamatot régen befejezte. Riadtan nézett a faliórára, ami háromnegyed hatot mutatott. Azt a büdös k… harapta el a száján kibukó káromkodás utolsó szótagjait. Nagyon elaludt, a főnök meg hamarosan megérkezik, aztán csúnya vége lesz, ha nincs kész a kiadott feladat. De szerencséje van. Számítása szerint pont befejezi a következő sorozatot mire a többiek beérkeznek. A lemezre a címképet is pár perc alatt lenyomja és kész. Pánikba esve tépte fel az újabb ötvenes csomagot, ezúttal ügyet sem vetve a csillogásra. Gyorsan leszedte az előző immáron kész lemezeket és a helyükre felrakta az üreseket. Kiválasztotta a következő alapfájlt és indította a rendszert. A kész gurigát letette az UV nyomtató mellé és nekilátott a műszak végi papírmunkának.
Hét előtt öt perccel – amikor a gép csipogással jelezte, hogy elkészült – a leszedett lemezeket rápakolta a tartóra és a másik mellé tette. Jöhet a kávé! Mert megérdemlem! Veregette meg elismerően a saját vállát. Persze csak képzeletben. Nyolc óra tízkor ért vissza. Nem is egy, hanem két erős feketét ivott az automatából. Szüksége volt rá.
A printer még szinte új volt. A főnök szerezte be valahonnan, a munka gyorsításának érdekében. Bár ezzel a berendezéssel egyszerre akár két feladatot is el lehetett végezni, mégis Csak akkor használták, ha nagyobb szériát rendeltek tőlük. Szigorú utasításban tiltotta meg a tulajdonos, hogy két különböző anyagot gyártsanak vele egyidőben. Ám a szükség nagy úr, az idő meg pénz és aki mer az nyer. Ehhez hasonló közhelyek cikáztak át az agyán, amíg gyakorlott mozdulatokkal bepakolta az egyik kupac lemezt a nyomtató bal, a másikat a jobb oldalába. Kiválasztotta a két képet. Vers és metáll. Két külön stílus. A nyomtatás megkezdődött. Megtörölte a kimerültségtől izzadt homlokát és hangosan fújt egyet. Mire Jocó az első fecske beérkezett, a két adag lemez a csomagolóban várta a következő műszakot.

…

A zsúfolásig telt külvárosi kávézó teraszán üldögélt a fiú, saját gondolataiban elmélyülve. Két hét telt el az eset óta. A fél ország rajtuk röhögött. Az újságok címoldalon hozták le az ügyet. Volt amelyik csak a száraz tényeket írta meg, de a két legnagyobb bulvárlap darabokra szedte őket. Vitriolba mártott tollal írtak tücsköt-bogarat. Persze a valóság senkit sem érdekelt. Azzal nem lehet példányszámot növelni. Egy ideig biztosan emlékezni fog a vörös betűkkel írt szalagcímekre: „Botrány a koncerten! Tarolt a playbackbanda! A lágyszívű trashmetálos! Szemétbe csavart versek!” és így tovább, minden egyes nap. Miután a légósziréna elhalkult, vett egy mély levegőt és éppen belekezdett volna az énekbe amikor a hangládákból egy fiatal férfi tenorja szólalt meg. Lassú, áhítattal teli hangon szavalt valami verset. A csarnokban megfagyott a levegő. A srácok egy pillanatig fel sem fogták, hogy mi történik körülöttük. Zavartalanul folytatták az eredeti koreográfia szerint a műsort. Vadul Headbangeltek és gyors mozdulatokkal imitálták a zenét. A közönség egy ideig figyelte a furcsa performanszot, de aztán a kemény magból felhangzottak az első nemtetszést jelző füttyök. Egy perc múlva már mindenki fújjolt. Misu hátranézett a hangosítókra, de azok csak a vállukat vonogatták tanácstalanul. Mielőtt Palibá vörös, dühtől eltorzult arccal kinyomta a lemezt és kikapcsolta a reflektorokat, még látta a szeme sarkából a lányt. Ugyanott állt és mosolygott. Furcsa fény izzott a szemében. A káosz végére azonban a lány nyomtalanul eltűnt.
Elmélkedéséből a pincér hangja riasztotta fel. Fáradt tekintetű, mogorva ember benyomását keltette. Arról érdeklődött unottan, hogy hozhat-e valamit. A fiú kérte, hogy később jöjjön vissza, mert vár még valakit. A pincér, válaszra sem méltatva továbblépett, ám az arcán tisztán látszott a rosszallás.
A balhé után a Manager – profihoz méltó módon – fél óra alatt kiderítette, ki hibázott, ki a felelős és hogy hogyan lehet a felkorbácsolt hullámokat elcsitítani. További fél óra kellett, hogy felhívjon minden érintettet a lemez gyártójától az idős költőn át a nevesebb partnerekig. Két óra múlva a lemezgyártó gépmester és a két hangosító technikus a hangmérnökkel együtt ki volt rúgva. Az újságokat ugyan lekéste, de egy-két jó helyen beváltott korábbi szívességnek köszönhetően a nagyobb károk elhárultak, a csapat pedig önkéntes száműzetésre ítéltetett. Palibá a blamázst követő válságmegbeszélésen kiadta az utasítást, hogy egy hónapig – amíg a zajok elcsitulnak – senkitől sem akar egyetlen betűnyi nyilatkozatot sem hallani vagy olvasni. Azóta csend volt. Egészen tegnap reggelig. Palibá azzal hívta fel, hogy ma találkoznia kellene egy nővel az öreg költő csapatából egy üzleti megbeszélés miatt. Mivel ő nem ér rá, ezért Misu menjen el és intézze el. Hozzátette, hogy jelen helyzetben ez nem kérés …

Ott ült és semmi kedve nem volt az egészhez. Úgy általánosságban semmihez sem. Főleg valami száraz, hatvanas, aggleány könyvelőnőhöz nem. Fonyódi Piros. Palibá ezt a nevet mondta. Megborzongott. Jesszus! Mint egy balatoni direkttermőből készült savanyú lőré. Príma. A kerthelység kapuja hangos nyikorgással jelezte, hogy új vendég érkezett. A hangra Misu odanézett és elégedetten vette tudomásul, hogy az előérzete most sem hagyta cserben. A kapuban vékony, hatvanas éveinek elején járó, ízléses kosztűmbe öltözött hölgy állt. Kutató tekintettel nézett körül. A fiú kedvetlenül intett egyet. A nő Misura pillantott és széles mosollyal az arcán elindult felé. Az asztalhoz érve lassított, majd továbbment és barátian átölelt egy velekorú asszonyt a mögötte álló asztalnál. A fiú egy röpke másodpercig nézte, ahogy egymás szavába vágva próbálják túllicitálni a másikat. Halk köhintésre lett figyelmes. Egy fiatalos hang azt mondta:

-Helló. Fonyódi Piri vagyok. Bocs, hogy késtem.
A fiú visszafordult és egyenesen belenézett a világ legszebb ibolyakék szempárjába. Ott ült előtte a koncert első sorából a lány. Szőke haja ezúttal szoros lófarokban lengett a lágy szellőben. Szóhoz sem jutott csodálkozásában, csak tőle szokatlan módon hebegett.
-Te? Hogy…
-Hogy hogy kerülök ide? Ez egyszerű. A munkámat végzem és épp egy tárgyaláson veszek részt a főnököm megbízásából. Vagy nem ezért vagyunk itt? – Kérdezte szigorúan.
Aztán a fiú elképedt arcát látva hangosan felkacagott.
-Na! Ne vágj már ilyen bánatos képet, mert mindjárt előveszem a harapós, üzleti énemet és akkor tudod mi lesz?

Közelebb hajolt a fiú füléhez és belesuttogta:

-Akkor jön az igazi Félelem.

Majd ismét elnevette magát. Misu vele nevetett, alig hallhatóan felvonyított mint egy farkas, megtörve ezzel a feszültséget. A pincér is előkerült valahonnan. Leadták a rendelést, Piri teát kért, a fiú kávét. Rögtön hozom, felelte a felszolgáló és ahogyan jött, olyan csendben, észrevétlenül távozott.

-Szóval, szépek a versek. Mind a tizenöt. Valahol már hallottam őket – mondta a lány incselkedve, majd hozzátette – és a jövőben is szívesen hallgatnám őket.

Sokáig beszélgettek zenéről, munkáról a félresikerült koncertről. Gyorsan váltogatták a témákat és egyre jobban belefeledkeztek a beszélgetésbe. A pincér zavarta meg őket.

-Egy málnaszörp a hölgynek, egy vodka az úrnak, parancsoljanak.

Misu a lányra nézett kérdőn, de ugyanazt a tanácstalanságot látta az arcán.

-Bocs haver! Valamit benéztél. Mi egy kávét és egy teát kértünk. Megtennéd, hogy kicseréled?
-Hát persze. A vendég szava parancs, a megrendelés szent. Máris hozom.

A két fiatal még hallotta, amint távozóban azt dünnyögi: Rudi! Rudi! Már megint mit csinálsz???

2022-10