Szárnyak és árnyak

Vágyak:

Szép vagy! Mondta a fiú a lánynak,
Amíg a tóparton kézen fogva álltak.
Nézték a távolban az ősöreg fákat
És a vízre vetülő homályos árnyat.
A tó felett szürke vadludak szálltak,
Vészjóslón zúgtak a hatalmas szárnyak.
Valami különös dologra vártak.
Tomboltak köztük a kimondatlan vágyak.
De lassan vége lett a gyönyörű nyárnak,
Elengedték egymást és némán külön váltak.

Szárnyak:

Szép vagy! Mondták a hangok a Sztárnak.
Tudom. – Mondta halkan. Csak úgy. Önmagának.
A legszebb angyala vagyok a világnak,
Akit az árnyak a magányba zárnak.
De megleltem a kulcsát az ördögi zárnak
S búcsút inthetek az arany kalitkának!
Odalent énrám sok ezren várnak,
Hallom ahogy lentről nekem kiabálnak.
Szavaik a lelkemben szárnyakká válnak.
Föléjük szállok, de semmivé válnak.

Árnyak:

Szép vagy! Súgta a hadnagy az árnynak,
Fáradtan dőlve a romos ház falának.
Ne aggódj haver, hogy itt megtalálnak,
Biztonságban vagy. Ide már nem járnak.
Örülnék egy szál cigarettának,
Vagy valamiféle jó erős piának.
Az utca végéből lövedékek szállnak,
Bekaptam párat. De miért nem fájnak?
Szárnya nőtt hirtelen a megbúvó árnynak.
Az utolsó kérdések sóhajokká válnak.
 
Társak:

Szép vagy! Súgja a férfi a nőnek.
Magához húzza és a pamlagra dőlnek.
Van még pár óránk amíg értünk jönnek,
De nem is kell több egy jó szeretőnek!
A nő szemeit lassan ellepik a könnyek,
Hófehér arcára árnyak települnek.
A lopott perceink szárnyakon repülnek,
Nincs már több időnk. Mindjárt ide érnek!
Csizmák dobognak és egyre közelednek.
A bezárt szobában lövések dörrennek!

Fátylak:

Szép vagy! Mondta a koldus a lánynak.
A néptelen sarkon adományra vártak.
Hagyd a szerelmet a szegény ostobáknak.
A célodat segítsék a pokoli árnyak
És adj sötét szárnyakat a fantáziádnak!
Légy felesége egy vénülő bankárnak,
Vagy tüzes szeretője a bankár fiának.
Tegyél meg mindent, amit csak kívánnak,
De mandula illata legyen a teádnak
S gazdag jegyese leszel a halálnak!

Szálak:

Szép vagy! Fújta a szellő a póknak.
Mestere lettél a végzetes csóknak.
Most is a hálódon tetemek lógnak,
Porladó jelei egy rég elmúlt kornak.
Egykor elpusztult sötétlő árnyak,
S belőlük megmaradt testetlen szárnyak.
Sűrűbbre szőtt végzetes szálak,
Hogy én is a hálód rabjává váljak.
Jövök hozzád, mert ilyenek a vágyak.
Cafatokban lengtek a halálos szálak.

Az alak:

Szép volt! Mondta az alak a vaknak.
Ismerik egymást, hisz egy testben laknak.
Tudom, hogy a szemeid régóta nem látnak,
De írod a verseid egy látható világnak.
Szárnyakat adsz az egyszerű szavaknak
És testet a sötét, kóborló árnyaknak.
Néha a verseid csillagként ragyognak,
De valahogy mégis túl hamar kihunynak.
Mutatok egy képet. Őrizd meg magadnak.
Nézd a soraid, ahogy lassan porladnak.

2022-04