Mindennapi cincogások: Tévút

Gyönyörű vasárnap reggel volt. Korán keltem. A hatalmas ibrik kávé elkészítése után bekapcsoltam a számítógépemet. Rengeteg dolgom volt, sietnem kellett. A gőzölgő itallal a kezemben türelmesen vártam a megszokott háttérképet. Kék tó körül zöld fű, a távolban hófödte hegyek, vakító, felhőtlen égbolt, a parton apró faház stéggel. Az igazi menyország. A napi szeánsz szerint becsuktam a szemem, hogy mire kinyitom ez a látvány fogadjon. A gép duruzsolása, mint a lágy szellő suttogása, a nyitott ablakon beáramló napfény és a virágillattal keveredő friss kávé illata teljesen elvarázsolt. Ebből az idillből egy éles, ritmikusan ismétlődő csippanás riasztott fel. Az évek meg a rutin ezredmásodpercek alatt jelezték a szunnyadó tudatomnak azt, hogy baj van. Kinyitottam a szememet és egy pillanatig csak bámultam a …

…Nagy, sötét semmit. A monitoron nyoma sem volt havas hegyeknek vagy paradicsomi állapotoknak. A tükörfényes felületről csak egy nyúzott, meghökkent tekintetű arc és egy lóitató vödör nézett vissza. A hangjelzés alapján a probléma egészen biztosan a megjelenítő eszköznél volt. A bögrét félretéve először a Homo neanderthalensis Nonperitior (Neandervölgyi nemszakember) módszerét alkalmaztam, azaz egy erősebb pofonnal próbáltam működésre kényszeríteni a készüléket. A művelet – valószínűleg a kőbunkó hiánya miatt – azonban nem vezetett eredményre. A tudatosság minden apró jele nélkül, az ösztöneim által vezérelt pótcselekvésekbe kezdtem. Ám a szakmainak látszó rituálék, mint a tyúkbelek (vezetékek)rázogatása, a konnektor többszöri kihúzása és a bekapcsoló nyomógomb piszkálása is teljesen hasztalan volt. Gondterhelten roskadtam a székembe. És most? Gondolkodásról szó sem lehetett, hiszen az agysejtjeim egy része békésen szunyókálva fordult a másik oldalára, míg a többiek éppen csak ébredeztek, morcosan húzva magukra az álom mámorából szőtt takarójukat. Egy korty az életet adó nedűből, – Ébresztő lustaságok! – és tompa agyamat máris átjárta a serkentő koffein. A válasz szinte azonnal megérkezett. Venni kell másikat. Minden áron. Na ez idáig rendben is lenne. De vasárnap? Abban az országban, ahol ilyenkor még a fű sem nő, nehogy megzavarja a pihenő népet a növekedése hangjával? Kizárt! Már pedig nekem dolgoznom kell valahogy. Marad az apróhirdetés, azt telefonon is látom. Ha szerencsém van, akad egy olcsó, megunt használható darab a közelben. Legalább hétfőig. Volt. Rohadt messze, mocskosul drágán, az őskorból. Első ránézésre Noé ezen keresztül nézte a vízállásjelentést. (Hajóvonták találkozása tilos?) Felhívtam a tulajt. Természetesen ráér, mehetek érte. Ennyi pénzért eladni? Hát hogyne érne rá. Elbúcsúztunk – viszlát balek! – és összeszorított fogakkal és dugig tömött pénztárcával elindultam. A határidő fontos és sérthetetlen. A cél pedig szentesíti az eszközt. Röpke másfél óra után a pléhribi (Gy.k. navigáció) megálljt parancsolt a kitűzött helyen. Lapos, kietlen terület, össze-vissza dobált kövek, hatalmas fák és halotti csend. Lakóház sehol. tényleg balek vagyok. Leellenőriztem a címet, jó helyen voltam. Mérgemben felkaptam a telefonomat és tárcsáztam az utoljára hívott számot. Lélekben felkészültem arra, hogy a másik oldalon valaki felveszi és teli szájjal röhögve ordítja, hogy „Április elseje, bolondok napja!” és megérdemeltem volna. De nem így történt. A második csörgésre felvették a kagylót. Egy idősebb, remegő hangú férfi jelentkezett:

– Tessék, Tod!
– Üdvözlöm, megérkeztem a monitorért, de nem találom a bejáratot. Segítene?
– Persze. A fiam mondta, hogy jön, már vártam. Ha oldalra néz, mit lát?
– Földkupacokat.
– Nagyszerű! Jó helyen van, éppen csatornáznak az utcában. Egy kicsit még menjen tovább.
– Rendben. Most egy kapunál vagyok, mögötte egy épület.
– Jó. Lát kiírva neveket?
– Igen. Jobb oldalon Totenkopf a balon Schrecken.
– Biztos? Ismeretlenek a nevek. Lehet, hogy most költöztek ide. Mindegy. Lát valahol csengőt?
– Igen. Csengessek?
– Ha megtenné.
– Csengettem.
– Érdekes. Nem hallottam. Megint elromolhatott. A nevek alatt van szám?
– Igen. 1882 és 1928
– Hmm. Érdekes. Nyissa ki a kaput és jöjjön be.
– Nem tudok. Túl rozsdás a zsanér és nem nyílik.
– Jó. Önért megyek, várjon meg.
– Itt állok, ahová a GPS hozott. Egy tapodtat sem mozdulok.
– Jesszus! GPS-el jött? Elfelejtettem mondani, hogy a navigáció eltéved ezen a környéken. Mindenkit a temetőbe visz. Egy utcát jöjjön tovább.

Megköszöntem és letettem. A két sírkő közötti csengő zsinórját elengedtem és némi borzongással a lelkemben fejet hajtottam „Halálfej” és „Rém” urak porladó emlékei előtt. Hátat fordítva a kriptának a megadott instrukciók alapján már könnyedén megtaláltam a házat. A beesett arcú, kortalan öregtől átvettem az ütött-kopott, ám működőképes kijelzőt, amiért még fizetnem sem kellett. Azt mondta a férfi, hogy nem foglalkozik ilyen aprópénzzel. Száraz, reszelős hangon nevetve hozzátette, hogy majd egyszer lerovom az árát.
A monitort azóta is használom, meglepően jól szuperál. A háttérképet lecseréltem egy békés, ősi temető látképére.
Tűéles és halál pontos.

2024-04