Violin

Kezembe veszem a régi hegedűmet,
A másikba pedig az elnyűtt vonót.
Pengetek párat a laza húrokon,
Hogy elhúzzam rajtuk a végső szólót.

Állammal szorítom a jéghideg hangszert,
Lassan tekerem a nyikorgó kulcsokat,
Amíg csak íjként feszülnek a nyakon,
És tisztán nem zengik a bűvös hangokat.

Gyantával simítom az átkozott vonót,
A lószőrből készített hosszú szálakat,
S gyantapor illata idézi fel
A borostyán-mézgás fenyőágakat.

Kinyitom a kottát, és lapozok egyet.
Nézem a hangjegyek kusza sorát.
Violinkulcs tekereg a sor elején,
Megmutatva ezzel a partitúrát.

Becsukom a szemem. Remeg a kezem.
A vonó útja már ösztönből fakad.
A múlt hangján szólnak a régi dallamok,
Melyekhez túl sok fájdalom tapad.

Ujjaim a húrokon vadul szaladnak,
S a csendbe élesen hasít bele,
Mintha az életem múlna rajta,
A hangokból lassan összeáll a zene.

Szétfolyik bennem a rég tanult ív,
Az ujjrend, a tempó, és a lendület.
Egyetlen apró pillanatba zárva,
A múltból áradó végtelen szeretet.

Csöndbe oldódik a végső szólam.
Egy hangtalan dal, amit senki se ért.
Ezeken a húrokon nem játszik senki,
De halkan, és titokban a lelkem zenél.

Egy utolsó hang még lebeg a térben,
Aztán lassan az is elhal.
Csak a gyantapor az, ami marad
És a csend, ami mindent felfal.

Lecsukom lassan a kopott tok fedelét,
Megszűnik minden zörej és zaj.
A hangszer hallgat, de bennem még szól,
A nem régen játszott utolsó dal…

2025-12