🔉 A Pantomimes
Meghallgathatod Füredi Krisztián előadásában.
A Pantomimes
Egy kis szájfény, púder, tapasz
Sietnie kell, mert eljött a tavasz.
Arcát mázolja mindenhol fehérre,
Hófehér kesztyűt húz mind a két kezére.
Könnycseppet fest bal szeme sarkába,
Vérvörös rúzst ken kiszáradt ajkára.
Felveszi az elnyűtt, csíkos atlétát,
Mellére tűz egy piros bokrétát.
Felteszi idétlen, kerek kalapját,
A tükörben megnézi groteszk alakját.
Kivillantja fogát, hamisan nevetve,
S Úgy tesz, mintha előtte üvegfal lenne.
Összeszed néhány fontosabb kelléket,
Nem létező vödröt, láthatatlan festéket.
Légből kapott kötelet teker a kezére,
Átlátszó ecsetet süllyeszt a zsebébe.
Az ajtóból egyszer még visszafordul,
Miközben gyomra nagyot kordul.
A művészet, amiért már mindent feladott,
Talán juttat neki ma néhány falatot.
Boldogan sietett a hatalmas térre,
Rögtön lepakolt megszokott helyére.
S ahogy letette az elképzelt vödröt,
Meglátta a téren ásott, óriási gödröt.
Az árok mély volt, hosszú és széles.
Közel a járda szegélyéhez.
Ám ez egyáltalán nem érdekelte,
Vágyott tapsra és elismerésre.
Kezdetben csak páran álltak előtte,
Amíg Ő festéket kevert a képzelt vödörbe.
Hangjegyeket pingált egy láthatatlan falra,
Közben némán énekelt egy nem hallható dalra.
Később sokkal többen lettek.
A viccein nagyokat nevettek.
Nyakára a kötélből font önmagának hurkot,
S levegőből alkotott maga köré burkot.
Nem sokkal később, már rengetegen voltak.
Kacagva, vidáman egyszerre tapsoltak.
Visítva tolongtak, mind látni akarták,
S szeretetük erős gyűrűjébe vonták.
Tudta, hogy a közönség a látványtól megszédül,
Így élete nagy showjára felkészült.
A kötelet, lasszóként eldobva megrázta,
S az üvöltő hangok közt párat lépett hátra.
Könnyed léptekkel ugrott a szegélyre,
S rémült arcot vágva zuhant a mélységbe.
Tapsvihar kísérte a nagy produkciót,
S nevetve hívták vissza az előadót.
Az ováció aztán lassan elcsitult.
A térre halálos, furcsa csend borult.
A nézők zavartan szétszéledtek,
Hátat fordítva egy összetört életnek.
2021-04