Mindig félünk valamitől. Hogy miért? Mert félni mindig KELL valamitől. Mert genetikailag belénk van kódolva. Mert ezt tanultuk és ezt tanítjuk az utódainknak. Vagy talán egyszerűen csak a saját agyunk által üzemeltetett perverzitás állandó adrenalin függősége mondatja velünk, hogy mert félni jó. Folyamatosan félünk a láthatótól, a láthatatlantól, a megfoghatótól és a felfoghatatlantól. Szükségünk van valami olyanra, ami rettegésben tart bennünket. Ezek a félelmek néha azonban nem valósak, vagy csak a rájuk adott reakcióink eltúlzottak. Ilyen az élet. Tényleg ilyen?

Állok a fővárosba vivő másodrendű főúton, a kora esti dugóban. Valahol lapajpuszta-felső és Bivalybögyörőd-külső között. A senki földjén. Mellettem… Az anyósülés. Ha az orromnál egy kicsit tovább nézek, akkor a végtelen mező. Egyszerűen csak azért gondolom végtelennek, mert a sűrű sötétben nem látszik a vége. Minden relatív, csak nézőpont kérdése. Elmélázom a dolgon egy másodpercre. Lehet, hogy a sötétség határán túl egy égig érő betonfal van? Észre sem veszem, ahogy automatikusan gurulok előre egy pár centit, követve az előttem haladót. Az évek, meg a rutin. Odakint dermesztő hideg van, bár ebből az autó maximálisra tekert fűtése miatt alig érezni valamit. A sor lassan halad. Néha hosszú percekig nem mozdul egyetlen autó sem. Van időm nézelődni. Az út szélén nagy acélhordókban tüzek égnek, körülöttük a legősibb foglalkozást űző mesteremberek (illetve mesterasszonyok) nyüzsögnek. Lehet, hogy mind szénégető? Melegedni próbálnak, szorosan összebújva állják körül a hatalmas lángokat. Meglepő, hiszen mégiscsak járvány van. Némelyik mutatós, akár egy modell. Karbantartva, puccos, földig érő bundában. Vajon hogyan kerülhetett ide? Megtalálható itt a ’mégelmegy’ kategóriába tartozó és a ’bottalsempiszkálnám’ verseny első tíz helyezettje. Jól megférnek egymás mellett, mindenki tudja, hogy az adottságainak megfelelően hol a helye ebben a szintén válság súlytotta táplálékláncban. A szabály egyszerű: bundásmacska csak 20 millla feletti autóhoz jár. A többiek türelmesen várják az alacsonyabb rendű fehér lovas herceget. Három dologban azonban nem különböznek egymástól. Kivétel nélkül mindegyikük – dacolva a farkasordító hideggel – alulöltözött, alig visel magán említésre méltó ruhadarabot. A harisnyakötő és a fejpánt nem számít annak. A második, hogy mohón várják a következő áldozatukat, mint egy fekete özvegy a háló közepén. Bármit megtesznek annak érdekében, hogy a delikvens figyelmét magukra vonják. Bármit… A harmadik, hogy mindenkin maszk van. Némelyik megszürkült a sok használattól (vagy csak a hordók lángjainak műanyag-bűzös, mérgező füstjétől). Van hófehér vadiúj, drága színes, és egyszerű kórházi. De nincs, akin ne lenne. A Csapatszellem nem is engedné amúgy sem.

Az előttem haladó hófehér, felsőkategóriás kocsi megáll. Féklámpája zavarja a szemem. Fiatal, ’aligfelnőtt’ fiú vezeti magabiztosan. Apuka vette, vagy kártyán nyerte? Ki tudja. Az egyedi rendszám LACIKA-2000 megadja a választ a sofőr életkorára. Az egyik hirtelenszőke szemfüleske a felső kasztból észreveszi a kínálkozó lehetőséget, kiengedi eddig összefogott műnyúl bundáját és villámgyorsan az autóhoz lép. (A szétnyílt bunda alatt látszik, hogy az arcát övező fürtök nem a saját színüket viselik) Hosszú, rózsaszínre lakkozott körmeivel megkocogtatja az ablakot és vár. A srác tétovázik egy kicsit, de aztán félig lehúzza az ablakot. Látszik rajta, hogy izgatja a fantáziáját a dolog, mint ahogy az is, hogy még sohasem volt hasonló helyzetben. Kíváncsian lehúztam én is egy kicsit az ablakot. Csak a friss levegő miatt, na meg, hogy jobban halljam a kettejük emelkedett párbeszédét. Érdekelt, hogy a láthatóan a szakmája csúcsragadozójának számító profi szét tudja-e szedni az ártatlan Lacika nevű báránykát amíg a sor végérvényesen elindul. Az alábbi párbeszéd hangzott el: