Kanegér

... Magamról - Másoknak

Covid19

Mindig félünk valamitől. Hogy miért? Mert félni mindig KELL valamitől. Mert genetikailag belénk van kódolva. Mert ezt tanultuk és ezt tanítjuk az utódainknak. Vagy talán egyszerűen csak a saját agyunk által üzemeltetett perverzitás állandó adrenalin függősége mondatja velünk, hogy mert félni jó. Folyamatosan félünk a láthatótól, a láthatatlantól, a megfoghatótól és a felfoghatatlantól. Szükségünk van valami olyanra, ami rettegésben tart bennünket. Ezek a félelmek néha azonban nem valósak, vagy csak a rájuk adott reakcióink eltúlzottak. Ilyen az élet. Tényleg ilyen?


Állok a fővárosba vivő másodrendű főúton, a kora esti dugóban. Valahol lapajpuszta-felső és Bivalybögyörőd-külső között. A senki földjén. Mellettem… Az anyósülés. Ha az orromnál egy kicsit tovább nézek, akkor a végtelen mező. Egyszerűen csak azért gondolom végtelennek, mert a sűrű sötétben nem látszik a vége. Minden relatív, csak nézőpont kérdése. Elmélázom a dolgon egy másodpercre. Lehet, hogy a sötétség határán túl egy égig érő betonfal van? Észre sem veszem, ahogy automatikusan gurulok előre egy pár centit, követve az előttem haladót. Az évek, meg a rutin. Odakint dermesztő hideg van, bár ebből az autó maximálisra tekert fűtése miatt alig érezni valamit. A sor lassan halad. Néha hosszú percekig nem mozdul egyetlen autó sem. Van időm nézelődni. Az út szélén nagy acélhordókban tüzek égnek, körülöttük a legősibb foglalkozást űző mesteremberek (illetve mesterasszonyok) nyüzsögnek. Lehet, hogy mind szénégető? Melegedni próbálnak, szorosan összebújva állják körül a hatalmas lángokat. Meglepő, hiszen mégiscsak járvány van. Némelyik mutatós, akár egy modell. Karbantartva, puccos, földig érő bundában. Vajon hogyan kerülhetett ide? Megtalálható itt a ’mégelmegy’ kategóriába tartozó és a ’bottalsempiszkálnám’ verseny első tíz helyezettje. Jól megférnek egymás mellett, mindenki tudja, hogy az adottságainak megfelelően hol a helye ebben a szintén válság súlytotta táplálékláncban. A szabály egyszerű: bundásmacska csak 20 millla feletti autóhoz jár. A többiek türelmesen várják az alacsonyabb rendű fehér lovas herceget. Három dologban azonban nem különböznek egymástól. Kivétel nélkül mindegyikük – dacolva a farkasordító hideggel – alulöltözött, alig visel magán említésre méltó ruhadarabot. A harisnyakötő és a fejpánt nem számít annak. A második, hogy mohón várják a következő áldozatukat, mint egy fekete özvegy a háló közepén. Bármit megtesznek annak érdekében, hogy a delikvens figyelmét magukra vonják. Bármit… A harmadik, hogy mindenkin maszk van. Némelyik megszürkült a sok használattól (vagy csak a hordók lángjainak műanyag-bűzös, mérgező füstjétől). Van hófehér vadiúj, drága színes, és egyszerű kórházi. De nincs, akin ne lenne. A Csapatszellem nem is engedné amúgy sem.


Az előttem haladó hófehér, felsőkategóriás kocsi megáll. Féklámpája zavarja a szemem. Fiatal, ’aligfelnőtt’ fiú vezeti magabiztosan. Apuka vette, vagy kártyán nyerte? Ki tudja. Az egyedi rendszám LACIKA-2000 megadja a választ a sofőr életkorára. Az egyik hirtelenszőke szemfüleske a felső kasztból észreveszi a kínálkozó lehetőséget, kiengedi eddig összefogott műnyúl bundáját és villámgyorsan az autóhoz lép. (A szétnyílt bunda alatt látszik, hogy az arcát övező fürtök nem a saját színüket viselik) Hosszú, rózsaszínre lakkozott körmeivel megkocogtatja az ablakot és vár. A srác tétovázik egy kicsit, de aztán félig lehúzza az ablakot. Látszik rajta, hogy izgatja a fantáziáját a dolog, mint ahogy az is, hogy még sohasem volt hasonló helyzetben. Kíváncsian lehúztam én is egy kicsit az ablakot. Csak a friss levegő miatt, na meg, hogy jobban halljam a kettejük emelkedett párbeszédét. Érdekelt, hogy a láthatóan a szakmája csúcsragadozójának számító profi szét tudja-e szedni az ártatlan Lacika nevű báránykát amíg a sor végérvényesen elindul. Az alábbi párbeszéd hangzott el:

– Szia hercegem! Mit szeretnél?
– Kezitcsó… Izé Szia! Hát nem is tudom. Nyitva tecce.. vagytok már?
– Én egészen nyitva vagyok, ha akarod. A kolléganőimet nem tudom. de szerencséd van, épp rád érek. Kevés a kuncsaft, mondd mit szeretnél?
– Az-az igazság, hogy még sosem voltam ilyen helyzetben. Tudsz valamit ajánlani?
– Persze. Bár a vírus miatt egy kicsit csökkent a portfa… izé portof… az izé na mindegy a választék, de majd csak kitalálunk valamit. Mesélj, mit szeretnél. Biztos van valami elképzelésed.
– Hát nem tudom. Az a baj, hogy fogalmam sincs, hogyan működik ez az egész.

– Na látom, nem vagy egyszerű. Figyelj! Segítek. Csomagjaim vannak. Szóval, az egészségvédelem érdekében a hatvankilenc és a misszionárius teljesen kizárt. Tudod, vírushelyzet, miegymás. Viszont van hátulról gumi nélkül, ez harmincezer. Gumival tizenötezer. Csak most, csak neked. Mit szólsz?
– Ez nekem egy kicsit drága. Másfajta csomag nincs?
– Dehogynem! A másik megoldás, hogy én csinálom neked és te nézed ezt megszámítom tizenkettőért, mert szimpi vagy.
– Esetleg olcsóbb?
– Persze aranyom, hát hogyne! Mindent a vevőért. Te csinálod és én nézem. Ez nyolcezer. ÁFA mentesen.
– Van esetleg még lejjebb?
– Mi van kisfiam! Elfogyott az uzsonnapénz? Lásd kivel van dolgod. Te csinálod és nem nézi senki. De ahhoz el kell bújnod oda a bozót mögé, mert ha meglátnak a fiúk, akkor megvernek. Ötezerért a hülyének is megéri. Ráadásul minimális az idegenkezű fertőzés veszélye. De ez csak a diákoknak és a nyugdíjasoknak elérhető. Van diákigazolványod? Bár lassan tőled már az is elég, ha hozol valahonnan egy nyuggercetlit.
– A pénz miatt ne aggódj. Van amennyi kell. Lehetne esetleg egy extra kérésem?
– Na ez a beszéd kis hercegem. Mindjárt láttam rajtad, hogy rendes királyfi vagy! Figyu. Nagyon extrém dolgokat nem vállalok. Elvégre, mégiscsak tisztességes lány vagyok. De próbáljuk meg. Hátha.
– Szóval … Lehetne maszk nélkül?
– Fuuuujjjjj!!! Mit képzelsz! Te meg vagy húzatva? Megáll az ember esze! Hogy milyen emberek vannak! Ez botrány! Mondtam, hogy perverz dolgokat nem teljesítek! Beteg állat! Minek nézel engem? Nem olyan nő vagyok, ezt kikérem magamnak! Takarodj innen! Disznó!

 
 

Azzal sarkon fordult és dühösen tombolt magában. Annyira, hogy még a mindent rejtő bundát is elfelejtette összehúzni magán. A kocsisor megindult, araszoltunk előre egy métert. Kinéztem balra és összeakadt a pillantásom a dühödt fúriával. A tekintete szikrát szórt, ám egy pillanattal később amikor felismerte az újabb kihívást, már puhán és érdeklődve nézett rám, mint potens, illetve potenciális áldozatra. Elindult a kocsi felé és máris felhangzott a szájából az ismerős mondat:

– Szia hercegem! Mit szeretnél?

Nem akartam diskurálni vele, így amikor megkopogtatta hosszú karmaival az ablakot, kissé leengedtem és negédes mosollyal az arcomon kisuttogtam a résen:

– Angyalkám! Nem vagyok beoltva!… Egyszer sem!!!

Kezeit rögtön elkapta az ajtóról és hátralépett kettőt, mintha az áram ütötte volna meg. A sor elindult, gázt adtam és Ő ottmaradt döbbenten bámulva a távolodó autóm után.

2022-01

2

2 thoughts on “Covid19

Vélemény, hozzászólás?