Vers a borzalomról

Bent jártam az erdő mélyén, sűrű lombú fák alatt,
Éjfél elmúlt néhány perccel, messze volt a pirkadat.
Leültem egy kidőlt fára, becsuktam a szememet,
Ki akartam engedni a palackba zárt szellemet.

Meditáltam néhány órát, önmagamat feledve,
Megpróbáltam verset írni, rímpárokat keresve.
Eldöntöttem: Úgy akarom lezárni a korszakom,
Hogy a műben ne legyen több sötétség és borzalom!

Elszunnyadtam néhány percre, de valami megzavart;
Körülnéztem mi lehet az, mi zörgeti az avart.
Gondoltam, a levélhalmot a lágy szellő kavarja,
Kerestem a zaj forrását, de egy bokor takarta.

Aztán tőlem nem oly messze, felbukkant egy borzas hát;
Égnek emelt pisze orrán szipogva vett szagmintát.
Ám a szokott illat helyett mást hozott a kósza szél,
Most jött rá, hogy nincs egyedül. Látszott rajta, nagyon fél!

Furcsa volt a szőrös fickó. Olyan, mint egy öregúr:
Fekete és fehér csíkos, ódivatú, vén ficsúr.
Kopott, foltos prémkabátján bőre itt-ott kilátszott,
Csak a míves sétapálca és egy cvikker hiányzott.

Óvatosan közelebb jött, nem tudta, hogy ki vagyok.
Ösztönei sem súgták meg: jót vagy rosszat akarok?
Két lábra állt, leült elém, a füleit hegyezte,
Apró fényes gombszemeit kérdőn reám szegezte.

Lassan nyúltam a zakómhoz. Ennivalót kerestem
S megakadtak ujjaim egy megrágott perecben.
Jó ideje lapulhatott a kabátom zsebében,
Több darabra összetörve szárazon és keményen.

Felé nyújtva az összeset noszogattam kedvesen,
Vártam, hogy a tenyeremből egy darabkát elvegyen.
Sokáig csak tétovázott. A szememet figyelte.
Bár az illat vonzotta őt, de elvenni nem merte.

Segítettem a döntésben, letettem egy darabkát,
Helyeslően mordult egyet megemelve a farkát.
Megvárta míg biztonságos távolságba kerültem,
Komótosan odasétált. (Ezen én jót derültem)

Megfogta a két mancsával, aztán beleharapott,
Majd villámgyorsan megfordult és szó nélkül otthagyott!
Hálátlan kis gonosz szőrmók! – morgolódtam magamban.
(Prűd vagyok, így nem írom le, mi fordult meg agyamban.)

Aztán megint zajt hallottam, ezúttal erősebben.
Előjött a kis barátom a bokorból peckesen.
Nyoma sem volt rajta félsznek, elém szaladt és leült,
Mohó vágy volt a szemében, teljességgel megkergült!

Szigorúan néztem le rá. (De magamban nevettem)
Hát te komám? Hová tűntél? Mi jár most a fejedben?
Nem szép dolog, ugye tudod a nyúlcipőt felvenni
És az ételt sunyi módon hála nélkül elvenni?

Lehajtotta bundás fejét. Úgy gondoltam megbánta.
Elétettem egy darabot, lássa ki a barátja.
Kinyújtotta pisze orrát a falatot szagolta,
Majd bekapta és elfutott a közeli bokorba!

Ültem és a döbbenettől megszólalni sem tudtam:
Ez aztán a pofátlanság! – káromkodtam feldúltan.
Ez a kis görcs szórakozik! Hülyének néz engemet?!
Jellemtelen ócska kis dög! Sosem tanult illemet?

Eddig tartott a gondolat, mikor újra megjelent,
Odaülve a lábamhoz játszotta a védtelent.
Megbökdösött az orrával, megnyalta a kezemet,
Dörgölőzött a bokámhoz, így kérve a perecet.

Haragosan rárivaltam: jobb, ha most már vége lesz,
Harmadjára nem dőlök be, hiába is hízelegsz!
Nem sejtem, hogy hova viszed, biztos sokat éhezel,
De legalább megköszönnéd, ha már más nem érdekel!

Szavaimat megértette, legalábbis azt hittem.
Könyörögve nézett fel rám, ezzel lágyítva szívem.
Nem lehetett haragudni erre a kis bohócra.
Tudtam, hogyha odaadom, elszalad a bozótba.

Utoljára! – sóhajtottam. – Megkapod a falatot!
De, ha most is eltűnsz vele megtudod, hogy ki vagyok!
Elétettem az utolsó nálam maradt perecem
S megmutattam kinyitva a kiürült tenyerem.

Csodálkozva nézett fel rám. Alig hitt a szemének!
Azt hitte, hogy búcsút inthet az utolsó esélynek.
Örömében, – mint egy kutya – jó hangosan vakkantott,
Majd a földön elhelyezett perecvégre lecsapott!

Foga közé szorította, jó magasra feldobta
És amint az visszahullott a mancsával elfogta.
Vadászott rá, elengedte, majd hörögve nekiment,
Zsonglőrködött egy darabig, aztán végül megpihent.

Megtapsoltam a mutatványt, csapkodtam a térdemet,
Minden egyes apró trükkje elismerést érdemelt!
Ilyen csodás produkciót sosem láttam bevallom!
Köszönetnek ez is elég! Kedves szőrös barátom!

Mint egy puccos porondmester, büszkén kihúzta magát,
Megvillantva ezerfogú, tökéletes mosolyát.
Felkapva a száraz perec legutolsó darabját,
Óvatosan, – ahogyan jött – búcsú nélkül elsétált.

Vártam még egy félóráig, hátha mégis visszajön,
Valamilyen furcsa okból elém áll és elköszön.
Ám az avar csendes maradt és a bozót sem mozdult,
A fák felett hajnalodott, a gyomrom is megkordult.

Felálltam a fatörzsről és felvettem a kabátom,
Azt hittem a csíkos bundást soha többé nem látom.
Odaléptem a bokorhoz, széthúztam az ágakat
És a bozót közepében megláttam a társamat!

Hogy eshet meg valakivel ilyen aljas borzalom?!
Mozdulatlan feküdt, mint egy odavetett szőrhalom.
Aztán lustán megfordulva jó hangosan röfögött
És alóla kikukucskált néhány helyes borzkölyök!

Hazaérve sikeresen megírtam a versemet,
Figyelve a sorvégeken elhelyezett rímeket.
Valamit a vers végére mégis be kell vallanom:
Akárhogyan igyekeztem maradt benne borz-alom!

2024-07