Az egóm csúcsán ülök, Egymagamban Én, A saját kis világom Kellős közepén. Az egész Univerzum Külső peremén, Hol előtör a sötét És eltűnik a fény.
Bár megszűnik az idő, De végtelen a tér, Nem hallani hangot. A csend többet ér. Magamban beszélek, Mint egy skizofrén. Nem érthet más, Egyedül csak Én.
Nem vagyok más, Mint magányos lény, De talán maradt Egy apró remény. Ha elmegyek oda Hol nincs más csak Én Önmagam leszek A semmi közepén!