Kanegér

🔉Hitetlenke

Hitetlenke

Valamikor régen, a múlt század elején,
Egy ódon kisvároska csendes peremén,
Földig érő, kopott kabátjában,
Kislány bandukolt a sötét éjszakában.

Csuklyával takarta csúnyácska arcát,
Köpenye elfedte törékeny alakját.
Bal karja könyéktől furcsán volt megtörve,
Paralízis húzta mindörökre görcsbe.

Fal mellett osont, mint egy kóbor lélek,
Nem hallatszott sehonnan sem beszéd, sem ének.
Sietett, az útjának felét már megtette,
Egy közelgő vihar réme fenyegette.

Árván nőtt fel, senki sem szerette.
Az anyja is eltűnt, sohasem kereste.
A városi nép csak Lenkének nevezte,
Elkerülte nagyívben, aki csak tehette.

A szomszéd irgalomból néha megetette
S ha fázott, a birkákhoz az akolba engedte.
Ilyenkor a melegben szépet álmodott:
Hófehér kesztyűben hajnalig bálozott.

De másnap, az álomnak sajnos vége lett.
Arra ébredt fel, hogy egy birka bégetett.
Eltűnt a kesztyű, a tánc és a zene,
Megmaradt a csúnya arc és a béna bal keze.

Kinézete miatt sokat kritizálták,
A gyerekek is gyakran kővel hajigálták.
Szegény Lenke sajnos nem tehetett róla,
De tényleg csúnya volt, kár vitázni róla.

Néha azt kívánta bárcsak lenne halott,
Amikor szánalomból alamizsnát kapott.
Köszönetet mondott az adakozóknak,
Ám csikorgó hangjától mindenki elborzadt.

A piacon árult gyógyító füveket
És szárított virágot, amit Ő szedett.
Persze nem hitt soha a gyógyító hatásban
És még kevesebbet a hasztalan fohászban.

Nem hitt Ő igazán sohasem senkiben,
Sem a patásban, sem pedig Istenben.
Ha azt mondta valaki: Az Úr segítsen téged!
Köpött egy nagyot és gyorsan odébb lépett.

A kofák a piacon féltek tőle nagyon,
Azt kívánták, bárcsak vernék már Őt agyon.
Titkon remélték, hogy valaki megteszi
S egy sötét éjszakán az ördög elviszi.

De nem volt olyan bátor közülük senki,
Aki ezt a gaztettet meg merné tenni.
Ahhoz, hogy a csúfságot el tudják zavarni,
A plébánosnál kellett Őt bepanaszolni.

Az átkozott kofák azt rebesgették:
Egész létezése kész eretnekség!
Már csak a papnál kellett feljelenteni
És a piacról a lányt el tudták kergetni.

Sohasem feledte az utolsó napot,
Amikor el kellett hagyni a piacot.
Így teltek lassan a keserű évek,
Egyre jobban gyűlölte az emberiséget.

A viharos szél egyre csak közelgett,
Magával hozva a metsző hideget.
Valaki a távolban nagyot ordított,
Ahogy egy háztető recsegve leomlott.

A hangtól megijedt, gyorsan szedte lábát,
Erősen szorítva fűzfa kosárkáját.
Tombolt az orkán és az eső is eleredt,
Riadtan keresett egy biztos rejteket.

A csúszós köveken a lépte kopogott,
A házfalakról verve zajos visszhangot.
Villámok cikáztak, azt hitte bajba jut,
De a fényben meglátott egy nyitott nagykaput.

Nem töprengett sokat, gyorsan beszaladt,
Észre sem véve az ősi falakat.
Hitetlen volt, de addig-addig futott,
Amíg végül mégis egy templomba jutott.

Meghökkent attól, hogy az oltárt meglátta
S zavarában mindjárt lépett kettőt hátra.
Menekülni próbált a háta borzongott,
De a kapu mögötte döngve csapódott.

Hirtelen csend lett, a zaj elült.
Mindenre sűrű homály települt.
Megvonva vállát, halkan körbesétált
S a falon felfedezett néhány régi zsoltárt.

Csodálattal nézte az írott sorokat,
Korábban még sosem látott ilyen dolgokat.
Nem értette azt sem, mi van oda írva,
Hisz nem volt senki, aki tanította volna.

Lassan tovább ment, a képeket nézte
S az egyiken megható dolgot vett észre:
A képen egy asszony volt kisded gyermekével,
Mosolyogva karolta Őt mind a két kezével.

Közelebb hajolt, hátha jobban látja,
Hisz ott volt előtte vágyának tárgya.
Halkan sóhajtott, még közelebb lépett
És simogatni kezdte mohón a képet.

A lányt azonban korántsem a baba érdekelte,
Csak a nő csodálatos bal kezét figyelte.
Bárcsak az enyém is ilyen szép lehetne,
Milyen jól állna a kosárka benne.

És ahogy a gondolatot még tovább szőtte,
Felsejlett egy újabb látomás előtte:
Ott állt a nép között ballal integetve
S aki csak látta, mind őt ünnepelte.

Aztán ez az álomkép gyorsan tovaillant.
Odakint egy villám fénye hatalmasat villant.
Megrázta a fejét és nagyot sóhajtott,
Sóhajával megtöltve az egész templomot.

Valaki csendesen a fülébe azt súgta:
Az Úr a problémádat lehet, hogy megoldja.
Csak hinned kell benne és alázattal kérned
S minden jóra fordul. Nem kell rossztól félned!

Állt az oltár előtt és reszketni kezdett.
(Az ijedtségtől hangosan egy nagyot szellentett.)
De talán ezegyszer nézzük el ezt neki,
Hisz nem tanult meg sosem illőn viselkedni.

A hang kedves volt és reménnyel teli.
Egy kicsit mélázott, de aztán hitt neki.
Bár továbbra sem bízott a Mindenható Atyában,
De titkon reménykedett egy aprócska csodában.

Ahogy mástól látta, a szemét becsukta,
A jobbik karját az ég felé nyújtotta.
Térdre borult, de az áhítat hiányzott,
Bátorságot gyűjtött és emígyen kiáltott:

Hallgass meg Isten, hogyha létezel!
Itt van egy lélek, aki előtted térdepel.
És hogyha számodra minden ember számít,
Add, hogy az egyik kezem olyan legyen, mint a másik!

Pontban éjfél volt és az ég megdördült.
A templom harangja tizenkettőt zendült.
Odakint egy villám a toronyba becsapott,
Hirtelen csend lett, csak a lány sikoltott.

Eltelt néhány perc, mire kinyitotta szemét
S szemügyre is vette mind a két kezét.
De az, amit látott, az bizony sokkolta:
A jobb keze a ballal szembe lett fordítva.

Mindkét karja könyökben furán volt megtörve,
A jobbat is ugyanúgy görcs húzta össze.
Egy ideig nézte a göcsörtös kezeket,
Nem tudta felfogni, mi történhetett.

Persze ilyenkor nagy a kapkodás,
Az alázat helyett a hangos nyafogás.
De aztán dühös lett, az Urat okolta
S kívánta ezért Őt is a pokolba.

Halkan szólt a hang: Még mindig nem hiszel!
Itt térdepelsz előtte és most is hisztizel?
Tudsz esetleg valami egyebet is tenni?
Megpróbálnál benne erősebben hinni?

Eszébe sem jutott senkit sem tisztelni.
Aki ezt tette, abban kezdjen hinni?
Így szólt a hang: Ha jól imádkozol,
olyat tesz veled, hogy elcsodálkozol!

Dühösen nagyot fújt, majd térdre esett.
Maga elé tartva a rozzant kezeket.
Behunyta a szemét s hangosan azt mondta:
Nem így gondoltam! Csináld meg fordítva!

Az ég pedig ismét hangosan megdördült,
A korábbi robaj emellett eltörpült.
Elnyomva ezzel Lenke sikoltását,
Az ínak recsegését, a csontok ropogását.

És amint fél egyet ütött az óra,
A lány aléltan zuhant a padlóra.
Kis idő múltán újra felébredt.
Fájt a feje és semmit nem értett.

A kezei ugyanis semmit sem változtak,
Továbbra is csúnyák és görcsösek voltak.
Kisujjtól hüvelykig középről indulva,
Mintha a két kezét megcserélték volna.

Vörösödő fejjel elordította magát:
(Cenzúrázott mondat volt) … és az angyalát!
Hé! Isten! Hallasz? Most viccelsz énvelem?
Miért áll most kifordítva mind a két kezem?

Ismét szólt a hang: Most miért nem érted?
Az Úr csak úgy csinálta, ahogy te kérted.
Ha rosszul fogalmazol, ne is csodálkozz.
Vesd magad térdre és buzgón imádkozz!

Ha pedig végre alázatos leszel,
A kérésedért pedig mindent meg is teszel,
Elég, ha a lelkedet szélesre tárod
S nem kell majd a csodára túl sokáig várnod.

Legyen! – Szólt a lány. – Bár kicsit sem akarom,
Hogy szórakozzon velem a felsőbb hatalom.
Adok még egy esélyt, hogy jó napod legyen,
Imádkozok egyet csak fordítsd meg a kezem!

letérdelt ismét és lehunyta a szemét.
Már nem tudta kinyújtani semelyik kezét.
Egy picit meglebbent a kapucnija sarka,
Gyűlölettől torzult el amúgy sem szép arca.

Vett egy mély levegőt, aztán kifújta.
Alig hallhatóan, az alábbit suttogta:
Hé, te odafent! Legyen most már tiszta!
Elég volt a viccből! Csináld most már vissza!

Morajlani kezdett, visszhangzott mindenhol,
Repedt harangszó kongott a toronyból.
Kint a tornádó tombolt és süvöltött,
Míg idebent a lány kínjában üvöltött.

Egy röpke perc és halott csend támadt.
Lágy szellő fújta el az égő gyertyákat.
Csak egy mécses volt, ami kitartóan égett,
Ez derengte be az óriási helységet.

A pislákoló fényben a terem közepén
Látszódott egy aprócska, nagyon furcsa lény.
Holtnak tűnt és hanyatt feküdt, hat lábbal az égbe,
Csak egy döglött csótány volt. (A kelléktár része)

A főhősnő válla rázkódott hevesen.
Nem tudott dönteni, sírjon vagy nevessen.
Alig látott valamit, könnyeztek szemei,
Mert a háta mögött voltak rozoga kezei.

Az Úr a kérést szó szerint vette.
Fordított a kezein. (Bár nem így értette)
S mivel úgy kérte, hogy legyen minden tiszta,
Ezért fordította mind a kettőt vissza.

Az átélt sokk miatt némán ücsörgött.
Aztán persze tombolt és vadul dühöngött.
A hangocska a háttérben derűsen kacagott,
Viccesnek tartotta ahogy csapkodott.

Ezután így szólt keményen: Elég a tréfából!
Eddig csak vicceltünk, ezután ráfázol.
Remélem, ezentúl hiszel majd a szóban
És a felettünk lakó Mindenhatóban!

Ugorj neki még egyszer a kívánságodnak.
Fogalmazd meg jobban az imádságodat!
De most aztán jól figyelj arra, amit mondasz,
Ha rosszul könyörögsz azzal mindent elrontasz.

Nagy nehezen feltérdelt és ránézett a képre.
Könnyes szemeivel a nő kezét nézte.
Lemondóan sóhajtott és lehunyta a szemét,
Lassan, megfontoltan, nyugodtan beszélt:

Még mielőtt végleg megbolondulok,
Hiszek benned Isten és hozzád fordulok!
Értettem a leckét. Köszönöm Uram!
S remélem, hogy segíted majd tovább az utam!

Tudom, hogy a bűneimért majd meglakolok
És azokért a végén a pokolra jutok!
De utoljára segíts rajtam, hogyha kérhetem!
Engedd meg, hogy élhessem a régi életem!

Lágy szellő fújta el az utolsó gyertyát.
Sötétbe burkolva a zokogó kislányt.
Megmozdult a föld és rázta a falakat
S a falakon felizzott egy festett felirat:

„Rem acu testigisti” a felirat azt mondja.
(Ha nem érted pontosan, a Google majd fordítja)
A derengés lassan a sötétbe veszett
És Lenke ájultan a padlóra esett.

Másnap reggel a városi strázsa
A naponta megtett kőrútját járta.
Rettenetes vihar volt óriási széllel,
Még Ő is az őrházban aludt az éjjel.

Észrevette, hogy a templom kapujában
Egy aprócska test hever kapucnis kabátban.
Az őr habozás nélkül odasietett,
Felemelte a földről az ájult gyermeket.

Csuklyája takarta gyönyörű arcát,
Köpenye elfedte törékeny alakját.
Csodás kezeit imára kulcsolta
S boldogan mosolygott míg az őr tartotta.

Hol van a versemben a végső tanulság?
Van-e benne bárhol, bármilyen igazság?
Fogalmam sincs róla, de a bölcs latin azt tartja:

 

 

 
 
Sic itur per asperam, ad astra

Kép: Tóth “Tadeus” Gábor

1

1 thought on “🔉Hitetlenke

Vélemény, hozzászólás?