Játszma

Ücsörgök a tükörnél, szemben önmagammal,
Egy szőre vesztett, fogatlan, ócska, vén majommal.
A domborodó pocakból a köldökszösze látszik,
A bal kezéből éppen csak egy fél banán hiányzik.
Ráncolja a homlokát és engem bámul komoran,
Hasonlít egy kicsit rám: Az ábrázata pont olyan!
A lélektelen tekintettől borsódzik a hátam,
Rájöttem, hogy ezúttal Ő a játszótársam.
Én vagyok az újonc, Ő pedig a mester,
Aki türelmesebb, az ma mindent megnyer.
Kérdőn nézek rá. Kezdődhet a játszma?
De szóra sem méltat. A körmét piszkálja.
Dühösen szorítom ökölbe a kezem,
Orrba fogom vágni, ha szórakozik velem!
Gyorsan lezárhatnánk ezt a bizarr ügyet,
Ha nem volna ott köztünk az az átkozott üveg!
A haragom elszáll, mire rá jövök végre,
Hogy minden, amit művel, a játékunk része.
Hihetetlen! Máris elvesztettem?
Egy primitív elme trükkjét bevettem!?
Ez a nyomorult, tükörbe zárt lélek,
Micsoda aljas, mocskos kis féreg!
Síkhülye vagyok, mert rámentem a jégre.
Igazán mondhatna már valamit végre!
Kinyitja a száját. Egy mély levegőt vesz,
De beszélgetés helyett furcsa dolgot tesz.
Int, hogy utánozzam: Meglendül a karja,
Egy pillanattal később a hónalját vakarja.
Mit képzel ez? Az eszem megáll!
Hogy megtegyek mindent, amit csak csinál?
Szó sem lehet róla! Ezt nem akarom!
De valami kényszerít és lendül a karom.
Jókat mulat rajtam, hangtalanul röhög,
Rám kacsintva jelzi, hogy most én jövök.
Kinyitom a bal szemem. Neki a jobb csukva!
(Gyenge próbálkozás és Ezt ő is tudja.)
Befelé bandzsítva a tétet emeli
S középre csúsznak savószín szemei.
Koncentrálok kicsit. Most nyerni akarok!
Ezúttal én is új pózt mutatok.
Felfújom az arcomat és össze-vissza forgok,
Az ajkaimat széthúzva zárt szájjal vicsorgok.
Nyelvet ölt rám gúnyosan. Én is őrá nyújtom.
Tudom, illetlenség. Rögtön visszahúzom.
Grimaszolunk percekig. Én vicces képet vágok.
De nem tetszik a torz vigyor, amit viszontlátok.
A játék végén jó erősen meghúzom a hajamat
Remélem, hogy fáj neki, ha pofon vágom magamat.
A nyugtalanság szikrája villámként csap belém:
Vajon ő is én vagyok a tükör túlsó felén?
Ez a kérdés nem volt más, csak kimondatlan gondolat,
A szürreális önarckép mégis buzgón bólogat!
Na most aztán elég! Félhangosan korholom.
Fogam között sziszegek, gombóc van a torkomon.
A majomkodást hagyd abba! Te együgyű lélek!
Legalább egy percre, míg hozzád beszélek!
Unottan fintorog és megvonja a vállát,
Tétovázik kicsit, vakarja az állát.
Szarik az egészre. Látom, hogy már unja
S elindul felfelé a középső ujja!
A türelmemet elvesztve, felállok a székből
És megdöbbenve figyelem, ahogy kisétál a képből!

2024-03