Showing Slide 1 of 2
Mindennapi cincogások: Klinikai kilátások 2. – Mesés Vesés
1.
Jó napot, jó szurkálást!
Hosszú idő után ismét itt vagyok. Gondoltam, ha már elszórakoztattalak benneteket a szemem körüli vidámságokkal, megmutatom, milyen a vesém. Nem! Ne is álmodj róla, azért kivenni nem fogom 😀
Amióta magam mögött hagytam a kedves és marasztaló szemklinikát, sok minden történt. Egyszer, talán azt is megírom majd. Legyen elég annyi most, hogy ismét megtalált Dr. Stümper és segédje Johann a villanyszerelő, és hosszas tanakodás után végleg lekapcsolták a fejemben a fényt. Persze, egy kicsit hálás vagyok nekik, mert így nem látom magam körül a hülyéket. A baj viszont, hogy folyamatosan hallom őket. Na mindegy. Térjünk a tárgyra.
Ma reggel, egy szép, verőfényes nap kezdetén, egy Tahiti szigeten feküdtem a forró homokban, élveztem a bokámat nyaldosó óceán hűs vizét és próbáltam kiszedni egy éles kagylóhéjat a hátamból, ami szurkált vesetájon…
Felébredtem. A szúrás megmaradt. Persze hajnali kettőkor, töksötétben nem volt se homok, se pálma, se verőfény. A víz sem volt sehol. Szó szerint.
Hacsak a hátamról lecsurgó sós levet nem nevezzük annak. Szóval ettől a perctől menetrendszerűen közlekedtem a nagy, fehér fajansz és az ágy között. Feleslegesen. Úgy éreztem magam, mint egy citrus, amit a végletekig préseltek, de már nincs egy csepp leve sem. Ez ment reggel 6-ig. Aztán megkérdeztem a nejemet, nincs-e kedve várost nézni. Jó idő van, friss a levegő, miért is ne? Hozzátettem, hogy de mentővel menjünk, mert úgy még nem utaztam.
Negyedóra múlva két tagbaszakadt mentős és egy 30 kilós mentőslány kopogott az ajtón levegőért kapkodva egy batár készenléti ágy társaságában.
Meglepődtem, mert a szűk lépcsőházban a csigalépcsőn egy koffert sem tudnék felhozni logisztikai problémák miatt. Egy ideig néztük egymást, mint Noé a halat, majd miután megegyeztünk abban, hogy a testalkatomat figyelembevéve az előírt legjobb protokoll – mindannyiunk testi épségének megőrzése érdekében – a saját lábon való lesétálás, mindenki megkönnyebbült. A két mackó azért, mert így is erős agyi kihívás volt számukra a saját testük beforgatása a lépcsőház szűk keresztmetszetének megfelelően, ágy nélkül is, én meg, hogy nem kell a kellemetlen kis semmiség bajom mellé egy traumatológust keresnem, aki a lépcső alján újra összerak. A két mamlasz – fél órás küzdelem árán – lecipelte a böhöm nagy ágyat a ház elé. Hogy mit kezdek majd a törött lambériával, az egy másik téma. Legalább kiderült, hogy az intelligenciát bizonyos esetekben a puszta erő is helyettesítheti.
Lassan leballagtam a földszintre és kényelmesen elterültem a szállító szerkezeten. Volt némi rosszallás a szemükben, amikor megemlítettem, hogy a hátsó lépcső egyenes és kényelmesebb, de hamar túltették magukat a dolgon azt hiszem. Lábbal előre betoltak a kocsiba, és egy kövér gáz adásával megugrasztották a szekeret. Fék, majd lefixálták az ágy kerekeit is. Megnyugtattak, hogy minden rendben van. A fejem azóta már nem fáj, és a koppanáskor szerzett fejsebem is szépen gyógyul. És hogy milyen a város a mentőből nézve? Fogalmam sincs. Az ájulásban töltött nyolc percre – míg a kórházba értünk – ugyanis nem emlékszem. Most itt üldögélek és várok. Később jövök…
Ott tartottam, hogy a mentősök letámasztottak egy ajtó mellé, röviden elköszöntek és otthagytak. Egy óra múlva egy Ursula hangú, vidám nővér – látva a savanyú, citromba harapott ábrázatomat – felfektetett egy gurulós deklire, és hozott egy literes üveget, hátha szomjazom. Vágytam a hűs vizet, annak ellenére, hogy próbáltam a bevitelt csökkenteni, mivel a kimenet addigra egyáltalán nem működött. Úgy éreztem magam, mint egy vízágy. Ha megmozdultam, utána percekig éreztem a gyomromban a hullámzást, mint a balatoni vadruca vihar után. Még a kottyanást is hallottam… és nem csak én. A szomszéd fülészetről átjött egy páciens, hogy megnézze, merre van a wellness szoba.
Szóval mohón kaptam a flaska után. Belekortyoltam és azonnal eszembe jutott Jézus. Szegényt valószínűleg szintén ezzel szivatták a credoja alatt. A hűsítő érzés helyett, langyos, sós vizet nyeltem. Legalább három kortyot. Ursula – az arcán elégedett vigyorral – állt előttem.
- Helyes, fiatalúr! Csak tessék szépen mindet meginni! Egy óra múlva hozom a következőt!
Mondta és ellibegett a maga légiesnek gondolt módján. Lépései, – mint a Jurassic park dínóinál – hosszan zengtek tovább az épület folyosóin. Természetesen az ihatatlan lötty megtette a hatását. Pisilni ugyan továbbra sem tudtam, de legalább még szomjasabb lettem. A hólyagom finoman jelezte, hogy nem sok van hátra a gyalázatig, még egy slukk és mehetek az autómosóba gőzborotvának. Nagy nehezen lenyeltem az utolsó cseppet, és becsuktam a szemem. Na jó, ez így szépen hangzik, de nem igaz. Ültem bambán, és vakon, – kiszolgáltatva mindennek és mindenkinek – az ágyon, míg meg nem bökték a vállamat. A kínzóm volt az.
– Látom, megitta. Hozok másikat…
Valamilyen kósza gondolat azt sugallta, hogy a kórháznak csak egy flakonja van, és az is az enyém. Drágaság! Éppen ezért görcsösen ragaszkodtam hozzá.
– Na, fiatalember! Adja csak ide azt az üres flakont, adok helyette egy másikat. Na, engedje el szépen! Ne kelljen már egyesével letörögetnem az ujjait, és ha még egyszer megharap, akkor beöntést is elrendelek, itt a nyilvánosság előtt! Na ugye, máris jobb!
Kezembe nyomta a másik üveget és dudorászva távozott. Megmondom őszintén, egy kicsit csaltam. A második adagot a mellékhelységben higítottam fel… Dehogy! Nem figyelsz? Nincs kimenet! Természetesen a felét kiöntöttem a csészébe. A kieső részt pedig máshogy pótoltam. Volt kutyám, tőle tanultam. Kinyújtottam a nyelvemet és csak lefetyeltem a hűsítő folyadékot. Persze, hogy a mosdó csapjából, mégis minek nézel?
Az ötlet azonban megbosszulta magát. A hólyagjaim robbanás közeli állapotban voltak, könyörögtek a megváltásért. Sorsomba beletörődve, összeroskadva vártam a következő butykost. A nővér hozta, én meg egy fél deci után abbahagytam. Mikor egy óra múlva visszatért a pogány madonna, mindjárt kiszúrta, hogy nem ittam meg a lét.
– Mi van fiatalúr, nem megy?
– Nem. Nem bírom – feleltem.
– Nem baj, igazából elég lett volna az első is! Feküdjön fel, megyünk a CT-re.
Ha túlélem, bosszút állok, eskü. Addig meg megyek és farigcsálok egy kicsit a keresztemen. Ne menjetek sehová, jövök!
Mit mondhatnék. Az orvostudomány az elmúlt 6 évszázadban semmit sem változott. Talán csak annyit, hogy a csőrös maszkot felváltotta a papírmaszk, a papi talárt az orvosi köpeny, és a kátrányos rongyot a vazelin és a gumikesztyű. A kínzás tudománya viszont annál inkább. A technológia nem ismer határokat. Szép lassan eljutottunk a kőbaltától az elektronikáig, csak már nem máglyának, hanem Computer Tomográfnak hívják.
3.
A CT-ben egy kedves hangú fiatal hölgy várt. Azt mondta, ő az urológus. Furcsa, perverz fintora a sorsnak, ha valaki nő létére a férfi seggekben való turkálásban éli ki magát. Mondjuk, ha férfi a doki, az meg egyenesen értelmezhetetlen. Olyan, mint az autószerelőnő, a férfi műkörmös, vagy a vadászpilóta nagymama. Biztosan vannak ilyenek, csak ritkák, mint a Jeti.
Felfektetett az ágyra, játékos és finom kis mozdulatokkal lerángatta a ruhát rólam, rám feküdt és… becsatolta a rögzítő szíjakat. Szerelem lehetett volna első látásra, ha nem ennyire nyomulós. Közel hajolt az alfelemhez, majd minden előjáték és vacsora meghívás nélkül. Hogyan is fogalmazzam meg az érzést, úgy, hogy kellően szemléltető legyen? Nos egyetlen mozdulattal a fenekembe dugott egy slagot, majd egy kompresszorral pumpálni kezdte belém a levegőt. Körülbelül 3 barnál szóltam, hogy a téligumit sem fújják ennél tovább, de szóra sem méltatott. Mikor elértem egy vidámparki ugrálóvár paramétereit, leállt. Tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Vártam, hogy kinyitja az ajtót, és kiszól egy csapat kisiskolásnak, hogy indulhat a menet. De tévedtem. Képzett hóhérokat megszégyenítő módon kínzott, forgatott az ágyon oda-vissza, mint egy szumóbajnok. Az ízületeim ropogtak, a csontjaim recsegtek, én meg trombitaszólóval kísértem mindezeket. Aztán egy ponton megállt és hümmögni kezdett. Jó, tisztában vagyok az adottságaimmal. Lenyűgöztem már embereket néhány testrészem méretével (Például a 47-es lábammal) de a hatalmas sóhajt hallva azt gondoltam, szegény, most lát ilyet először. De a kislány dörzsöltebb volt, mint amilyennek látszott. További komment nélkül hanyatt fordított, mint egy birkózóbajnok, nekem meg csak annyi időt hagyott, hogy a tenyeremmel az ágy szélén üssem le a tust. Elővett egy készüléket és azt mondta: jöhet az ultrahang. És itt álljunk meg egy pillanatra. Elfelejtett boldog iskolaéveink fizikaóráiból felsejlik, hogy az ultrahang nem más, mint apró, rövid hullámhosszú sugárzás. Ugye? Mint a mikrohullámú sütő. Ez konkrétan az. Szépen, belülről melengeti a tojásokat, de ha nem bökted ki őket a folyamat előtt, akkor annak katasztrófa lesz a vége.
A készülékkel egyenesen célba vette a kincstári ékszert, a büszkeségemet, a nemes mogyorókat és lassan pörkölni kezdte őket. Amikor azt mondtam, vessenek a mókusok elé, nem éppen így értettem. Fél perc után már magas, tiszta zenei A hangon csilingeltem. Jelentem, a lágytojás elkészült. De ezzel a kínok még nem értek véget. Ismét hümmögött, majd egy váratlan mozdulattal kitépte a slagot a lyukból, és az ujját dugta be helyette, nehogy a csillagkapu idő előtt bezáródjon, és a maradék kis levegő süvítve eltávozzon. Egy biztos, minden tiszteletem ezek után a melegeké.
Miután megigazította a langyos tavaszi szél által felborzolt frizuráját, munkához látott. Én nőnél ilyen hosszú ujjakat még nem láttam. Legalább 8 ujjperce volt a mutató (illetve matató ujján) és a szomszéd szobából is tudott volna zongorázni. De nem tette. Kicsit megvakarta belülről a mandulámat, és így szólt:
- Most kihúzom az ujjam, és maga amilyen gyorsan csak tud, balra kettőt, előre négyet lép, fordul és leül. A kontrasztanyag ilyenkor ugyanis gyorsan távozik. Tehát megjegyezte? Ne tévessze el, mert mindketten szarban leszünk.
Nem mesélem tovább. A lépésszám és az irány jó volt, a többit a takarítónő feljegyzéseiből megtudjátok. A némber azt mondta, nincs nagy baj, egy-két tabletta és kész. Hát nem így lett. Most, hogy itt fekszem műtétre várva, egy jó tanács: mielőtt összejössz egy nővel, mindig nézd meg a kezét. ha karcolják az ujjai a parkettát, menekülj!
4.
Szép estét mindenkinek!
Van egy kedvenc dalom, Bilicsi Tivadar: Évi az állatkertben. Annak is a fő refrénje, miszerint: Apu, hogy megy be az a nagyelefánt az oroszlán barlangjába… tért vissza folyton az agyam hátsó szegmensébe szüntelenül, miközben várakoztam a kínpadon. Nem tudtam értelmezni a helyzetet. Ugyanúgy, mint a Bikini együttes „Fejem a lábam közt, ülök a nyakamon” verssorát sem.
Ott hagytam abba, hogy csak pár tabletta ugye? Felfektettek egy gurulósra, jött néhány szakértő, és rövid rámtekintés és hosszadalmas konzultálás után tovább gördítettek. A futószalag vége pedig a műtőben volt. Egy alacsony, ősz hajú, zöldköpenyes fickó odahajolt hozzám, és azt mondta:
- Van egy jó hírem, és egy rossz. Jó hír: tudjuk mi a baja, és meg fogjuk menteni az életét. Tehát műtünk. A rossz hír, hogy késő este van, az altatóorvos pedig már otthon húzza a lóbőrt. Úgyhogy az erő legyen önnel. Ne aggódjon, helyi érzéstelenítéssel is jó lesz…
Neked! De mire kimondtam volna, a két lábamat egy nőgyógyászati kengyelbe fogta. Drága kenyér, nem elég nekem a magam baja, még ez az ambiciózus doki is a Nobelre hajt? Kezdtem érezni a szülési fájdalmakat, és kínomban a gyerek nevén gondolkodtam, amikor Yoda mester elővette a fénykardját és suhintott egyet próbából. Felüvöltöttem:
- Óvatosan azzal a lézerrel komám, ha mellé vágsz, a nejemmel kell megküzdened, ő pedig kegyetlen bosszút áll rajtad egy életlen vajazókéssel. Nem szereti, ha a tulajdonát piszkálják.
Ezen a ponton pörkölt bőrszagot éreztem és elájultam.
Nemrég ébredtem. Az orvos egy széken ült és egy folyóiratba merült éppen. Amikor észrevette, hogy éledezem, letette a lapot és így szólt:
- Elnézést, egy érdekes cikket olvastam az indiánok bőrkikészítési technikájáról. Puszta szakmai érdeklődés. Tudta, hogy a dohányzacskóhoz szükséges alapanyagot az ellenségeik kasztrálásával szerezték be? Na mindegy. Az első műtét sikerült, most pihenjen.
Azóta eltelt fél óra, lassan megbizonyosodtam arról, hogy hála az égnek, nem én vagyok az ellenség, a doki meg szerencsére nem dohányzik.
A dalról meg csak annyit: Most már tudom…
5.
Madárcsicsergős szép reggelt. Egész jól aludtam… volna, ha az éjszakás nővér mielőtt szép álmokat kívánva betakargatott, nem itat meg velem egy liter teát. Nem mondom, hogy nem esett jól, még így ízetlenül is, de nem gondoltam bele a következményekbe. Azok pedig voltak. Az egész napi ivászatra érkező tea nem kért elnézést, csak megindult a kijárat felé. Nagyon sokáig képes vagyok visszatartani a szükségleteimet (például csak 3 óránként eszek a főétkezéseken kívül, ha megéhezek.) Ebben az esetben is kötöttem egy virtuális csomót és azt gondoltam, a púpos teve genetikámnak köszönhetően kibírom reggelig. De elszámoltam magam. A szomszéd ágyon fekvő – hasonló cipőben bandukoló – kolléga percenként nyomogatta a nővércsalogatót, mindenféle csip-csup problémával. Hol irgalmatlan fájdalmakra panaszkodott, hol a Hold sütött a szemébe, hol pedig éppen magas lázat szimulált. A nővér (aki mellesleg férfi volt) egyre morcosabban jött be. Tisztán látszott rajta, hogy vesztésre áll a kedvenc focicsapata a nővérszobában. Egy ilyen alkalommal, félve szóltam neki:
- Mit akar! Mondja gyorsan, nem látja mennyi dolgom van?
A takarót az orromig húztam és azt mondtam:
- Pisilni kell, de valami miatt nem tudok.
Felröhögött.
- Mert bent van a katéter. (Na itt a nagyelefánt!) Engedje el magát nyugodtan, nem lesz baj.
Már megint ez…
Aki esetleg nem tudná mi az a katéter, szemléltetem. Vegyünk példaképpen egy tűzoltóslagot. (Fő a szerénység, de merjünk nagyot álmodni :D) Tömjük be a végét egy parafadugóval, – jó szorosan – és szúrjunk bele egy szívószálat. Ezek után nyissuk ki a csapot és eresszük rá a 150 bar nyomást. Csakhogy tudd, ez a nyomás, alapban eltol egy repülőgépet is.
Rendben, velem lehet beszélni. Nem kellett kétszer mondani. Az arcomon földöntúli boldogsággal, minden gátlás nélkül engedtem útjára a megbokrosodott Niagarát. Egy óra múlva – mikor lecserélték szárazra a pizsamámat – hoztak egy új ágyat, és lefürdették a szomszédot. Elmagyarázták, hogy legközelebb csak finoman, érzéssel csináljam. Most várom a szobafestőket, délutánra ígérték magukat. Egyébként Bayern München-Stuttgart FC 3 – 1. Megyek, jön a reggelim.
6.
Namaste és Goosfraba mindenkinek!
Itt az ideje a nagy meditációnak, a világ megértésének, az állandó körforgás tanulmányozásának. Na igen. A körforgás az fontos.
Nézem (persze a lelki szemeimmel) a bekötött infúziómat. A sárga lötty lassan, cseppenként ereszkedik le a kacskaringós gumicsövön a reduktorig, majd buborékmentesen tovább egészen a karomba bekötött tűig, ahol eltűnik bennem. Az én körforgásomban. Először a kisvérkörben, aztán a nagyban. Az élet körforgása. Hát nem csodálatos?
Látom (igen, a lelki szemeimmel, úgyhogy ne zavarj a meditálásban!), ahogy a paplanom alól kibukkanó gumicsőben cseppenként áramlik a sárga folyadék. Egészen a reduktorig, majd onnan egy zsákba, ami az ágyam mellett van. Lassan megtelik. Ez is a körforgás része.
Újabb körforgás. Nemrég nővérváltás volt. Az eddigi szőke helyett jött egy indiai nővér, az arcán látszott, hogy a gondolatai messze járnak. Ki tudja, hol… Kicserélte a két tasakot… egymással. Végzett, meghajolt, és Namasté felkiáltással távozott a nyitott szekrénybe.
Nézem (Ha elsőre nem érted…) az infúziós állványon lógó dagadt zsákot és a reduktorig cseppenként lehulló sárga nedűt. A nővér idegesen visszajön, és kitépi a karomból a tűt. Sorry, mondja, és elmegy. Magával viszi az infúziós állványt a zsákkal. Én megnyugszom. Goosfraba!
Ilyen ez a körforgás…
7.
Nagy utazás… jó dal. Főleg az a rész, hogy „Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál…”
Persze, hogy fáradt vagyok. Ebben a hangyabolyban, ahol labirintusok összekapcsolt hálózatában kell bolyongani, arra várva, hogy melyik sarokban hal éhen az ember… fárasztó. Még akkor is, ha csak fekszik az ágyon, és nem kis derültséggel figyeli, ahogy a vietnámi betegszállító próbálja összehasonlítani a kezében szorongatott cetlire leírt osztály nevét a falon látható betűhalmazzal. Sikertelenül. Segítség kizárva, a nyelvet nem beszéli.
Így, miután harmadszor is meglátogatjuk pincétől a padlásig az épület minden zugát, kénytelen vagyok a saját kezembe venni a sorsomat. Mint egy mentőautó szirénája, gurulás közben azt üvöltöm: AÚ-AÚ-AÚ, Segítség!!! F-3 szint!!! Valaki megsajnál (vagy csak idegesíti az ajvékolásom) és nagyot lök az ágyon, egyenesen be a liftbe. Kedves, meleg női hang tájékoztat: Üdvözlöm. A harmadik szinten vagyunk, Ön a pinceszintet választotta. Az ajtó nyitva.
Szegénynek nem lehet jó élete. Elképzelem, ahogy fásultan ül egy ablaktalan szobában, és reggeltől estig ezt a pár mondatot mantrázza. A változatosság csak a számokban és a szintekben van. Aztán letelik a műszakja, és hazamegy. A panelház földszintjén – csak megszokásból – elmormolja: Ön a földszinten van. Az ötödik emeletet választotta. Felmegy a lépcsőn. Gyalog. Liftet nem használ, mert normális ember nem viszi haza a munkáját. A lakás előtt megáll, és bedugja a kulcsot a zárba. A sötét folyosón visszhangzik a hangja: Az ajtó nyitva.
De térjünk vissza a betegszállítóhoz. Az alagsorba érkeztünk. Jobbra egy fémajtó. Ránéz a papírjára. Megvan! Kiáltja boldogan… Vagy valami hasonlót. A cetlire írt betűk megegyeznek az ajtó feliratával… Majdnem. A műtő ugyanis nem egyezik a Hűtővel. De az a kis különbség az első betűnél már elhanyagolható. A proszektúra nem a legjobb hely. Barátságtalan és hideg. Ezt Ő is belátja. Deres szemöldökkel indul el az ellenkező irányba. A folyosó másik végén egy másik ajtó. Ráadásul kétszárnyas. Más lehetőség nincs. Emberünk diadalmas harci kiáltással – mely elnyomja a félelemmel teli ordításomat – teljes sebességgel nekirohan az ággyal a dupla ajtónak, mint Harry Potter a 9 és ¾ vágányhoz vezető oszlopnak.
Áttörve azt megáll a túloldalon. Megmondom őszintén, én is meglepődtem. A műtő helyett egy helikopter leszállón álltunk, előttünk egy hatalmas, indulásra kész forgószárnyas. Ki az a hülye, aki leszállópályát tervez a pincébe? Mindegy. A pilóta eligazított minket a helyes irányba, és röhögve felszállt. Most, hogy már a célegyenesbe értem, megnyugodtam. Jó kezekben leszek, vár a rózsaszín elefánt az álmok világában. Tanulság: Tanulj egzotikus nyelveket, manapság szükség van rá.
8.
Szebb éjszakát. Szebbet, mint nekem. Ott tartottam, hogy szerencsésen megérkeztem a műtőbe. Az egész olyan filmszerű volt. Ott volt az operatőr (aki a műtétet végzi), az asszisztensek zöld ruhában, a kamera (amivel próbálták megtalálni a legmegfelelőbb helyet a hólyagom és a vesém között egy hajszálvékony csőnek). Minden jó filmbe kell azonban borzongós résznek is lennie. Nem volt ez másképpen most sem. Hiszen ki ne szeretne titokban egy rémfilm részese lenni. Nem, nem a véres trash horrorra gondolok. Ebben az epizódban minden kellék a helyén van.
Némi kacskaringózás után, sötét folyosókon haladva, megérkeztünk a műtő előtti gyűjtőbe. Ez az a hely, ahová a delikvenseket teszik műtét előtt. (Nem figyelsz? A műtét előtt, nem utána. Az a hűtő.) Afféle purgatórium az üdvözítő bebocsájtás előtt. Itt is ugyanolyan a rendszer, mint odafent. Egy fenét a hatodikon. Feljebb. Gondolkozz már! Sokkal feljebb! Szóval, itt is sokan várnak a bejutásra. Nyílik az ajtó, kilép Dr. Gott von Himmel és akire rámutat, már megy is befelé. Volt a teremben egy fickó. Folyamatosan üvöltött, a hangja, mint a bagzó vérfarkasé, aki épp most hasalt bele a medvecsapdába, a szavait pedig senki sem értette. Mintha azt kiabálta volna, hogy Iván.
Páran azt követelték, hogy vigyék be, és azonnal műtsék meg, de bármi baja is van, először gégemetszést végezzenek rajta. Persze ilyenkor, hogy ne hallják, a várakozás unalmas idejét az ápolók csoportos dohányzással töltik a hangszigetelt dohányzóban. Jó katolikusként azt nézik, kinek a cigarettájából száll fel a fehér füst. Nos ebben a miliőben vártam a szent elhivattatásomat. A betegek fogytak, mint szupermodellek egy kiadós székelykáposzta – tej – fahéjas szilva kúra után és már csak ketten maradtunk. Az üvöltözős, és én. Amikor az utolsó páciens után becsukódott az ajtó és a zár bekattant, a koma elnémult. A helységben vágni lehetett a csendet. (Késsel? Már most is borsódzik a hátam) Aztán meghallottam, ahogy a távoli sarokban megmoccan valami. Pár pillanattal később a másikban. Túl gyorsan közlekedett. A frász kerülgetett. Ott feküdtem egyedül, vakon a sötétben, leszíjazva az ágyhoz, és valahol egy vérszomjas ragadozó körözött körülöttem, prédára várva. Még jó, hogy lefixálták a katéteremet. A csendet csak néha törte meg a motoszkálás, de egyre közelebbről hallottam. Mozdulatlanul, a szememet becsukva próbáltam láthatatlanná válni. (Most ezzel mi a baj? Gyerekkoromban is bejött. Hátha most is.) Síri csend. Egy pisszenés sincs. Majd…
A fülem mellett közvetlenül szuszogni kezdett. Mint a kutyám, aki nem akar felkelteni, de muszáj megnéznie, hogy alszom-e. Szerintem, ha megmozdultam volna, azonnal felugrik az ágyra, és halálra nyal boldogságában. Na ezt nem akartam. Megint óráknak tűnő csend. Az összes idegszálammal éreztem, hogy ott van. Valamire készült. És végül igazam lett. Közvetlenül a fülem mellett elordította magát: Iván!
Szerencsére jött a gondozója, és megdorgálta:
- Ivánka, ha vizet szeretnél, nekem szólj, hagyd békén a többi pácienst.
Mindezt oroszul. Megint a nyelv. Mindenesetre Iván boldogan itta a pohár vizet, én meg kb. ugyanannyit veszítettem. Kinyílt az ajtó, de, hogy mi történt, odabent, arról meséljen a nagy rózsaszín elefánt. Egy biztos, legközelebb egy pornófilmet, vagy egy Marvelt választok.
9.
Hallottál már Supermanről? És arról, hogy több is van belőle? És tudtad, hogy nem csak férfiak lehetnek ilyen szuper erővel megáldott emberek? Halkan megsúgom neked, hogy a szomszéd trauma osztályon is van belőlük egy pár. Igazi Darwin díjasok. Ja, hogy mi az a Darwin díj? Google a barátod, nézz utána.
Szóval, mikor összefutottam az elsővel, még nem tudtam, hogy Ő az. Gyorsan közlekedő barna hajú, fehér férfi. Gyorsan haladt a folyosón. Eddig a tankönyvi leírás. A kezei és a lábai a gipsztől fehérek, tolókocsiban ült. A története egyszerű. A város szélén dolgozott egy hatvan fokos szőlődombon a társával, egy 5 tonnás lánctalpas szüretelőgéppel. A feladat egyszerű, kövesd a gépet és ha maradt ottfelejtett fürt, szedd le. A gép egy csörlőre volt kötve, ami felhúzza a dombra. Mit tesz egy egyszerű halandó, ha elszakad a vonókábel? Félreáll, szomorúan néz a lezuhanó gép után, és csak reménykedik, hogy a domb aljában nincs senki. A csattanás után pedig azon gondolkodik, hogyan magyarázza el a főnökének a történteket. Na ja. Egy egyszerű ember. De nem egy HŐS. A hős, amint konstatálja a helyzetet, a gép mögé ugrik, és minden erejét összeszedve megtartja a monstrumot. A terv jó, de a fizika makacs dolog. Emberünket rövid hezitálás után letarolja a vasszörnyeteg és hangos csörömpöléssel esik darabjaira odalent. A jó hír az, hogy a hősünk ezt már nem hallja. Így nem kell magyarázkodnia. A rossz, hogy mire felépül, újra itt a szüret.
A másik Super woman úgy gondolta, hogy megállítja a felé robogó teherautót. Mivel ő a gyengébbik nem képviselője, erősítésként vitt magával egy biciklit. Most, hogy terminátorként (élő szövet fém vázon) fekszik, lesz ideje lefuttatni egy öndiagnosztikai tesztet, és kijavítani a program kódjában levő hibás részeket. És a nagy kedvencem. A hatalmas egoval és annál szerényebb intellektuális képességekkel rendelkező bajnok, aki a bevásárlóközpont mozgólépcsőjének tetején állt, és várta, hogy segíthessen valahol, valakinek.
Ez volt a fedőmunkája. Segíthetek? Kérdezte egész nap. Felvette a köpenyét (melyen egy hatalmas S hirdette, hogy ő a Segítőman) valamint a mosásban kicsit összement tornadresszét és figyelt. Eldöntötte, hogy baj esetén csak odarepül a szerencsétlen áldozathoz, és jól megmenti. Repülni akart, és sikerült is neki. Nem csak egyszer, hanem egymás után kétszer is. Ha nem kapja be a mozgólépcső a köpenyét, akkor lehetett volna kudarc is a történet vége, de így… Repült. Először a földszint beton padlójáig, másodszor pedig a helikopterrel ide a traumára.
Ne akarjatok hősök lenni. Ha bajba kerültök, ki ment meg benneteket?
9.
Szép napot!
Ma reggel valami erős, doromboló hangra ébredtem, melyet ütemes, fémes csikorgás kísért. Hegyeztem a fülem, hogy honnan szól az indusztriális techno, aztán rájöttem. Ezek a minősíthetetlen zajok belőlem jöttek. Ja, a természet hívó szava volt. Kedvesen, bájosan (legalábbis a szándék ez volt), hívogatott. – Gyere! Gyere már! Na, mi lesz! Vár a fajansz! Ha nem emlékeznél, akkor csak szólok, hogy azóta a szép tengerparti nap óta még nem adtad vissza a világnak, ami jár neki. Ha nem teszed, majd megoldom másképp. Akarod? – És ebben teljesen igaza volt. El voltam foglalva a folyó ügyeimmel és a szilárd meggyőződésemről teljesen megfeledkeztem. Most lebuktam. Persze, ha végig olvastad a mondókámat, joggal felmerülhet a kérdés: És hogy is volt az az eset a CT-ben? Megnyugtatlak, az egy másik kategória. Az puszta erőszak, kényszer, nyers agresszió volt. Én pedig most a természetről beszélek. Nosza, ha már így alakult, akkor az elhatározást tett követte. Fürgén kitettem az egyik lábamat a takaró alól, majd mellé a másikat, felálltam, és rohantam a kishelység felé. (Megvan a Genesis együttes videoklipje? Az a rész, ahol azt énekli Phil Collins: I can’t dance, I can’t sing?) Persze ehhez tudni kell mi az a videoklip. Z generációs gyermekem csodálkozással vegyes értetlenséggel az arcán szokta mondani: Ki az a hülye, aki nézi a zenét. In memoriam generation X.
Na haladjunk kérem. Szóval, „futok” az egyszemélyes felé, mint egy lassított felvétel, és hallom a szobatársam hangját is, kiveszem a „Slowed + Reverb”-ből a Vigyázz!!! részt is, de már nem érdekel. A gyorsvonat nem vár (persze, mert a gyorsvonatból nem lehet várat építeni…), aztán…
Hirtelen, mint a rohanó kutyán a stop-póráz, valami visszaránt. Mondtam már, hogy az idő haladtával egyre szenilisebb leszek? Ok, ez a korral jár. A nagy rohangálásban kimaradt egy aprócska tény. Fogadjunk, hogy már te is rájöttél… Igen! A zsák. Ami akkurátusan hozzá volt kötve egy csövön keresztül a tűzoltó fecskendő… végén lévő szívószálhoz. Kiszakadni nem tudott, így elmozdult az erő a gyengébb ellenállás felé. (Emlékszünk? Hatás-ellenhatás). Végeredmény: nagy pofára esés, és vérfarkas üvöltés Iván módjára. Lassan felkeltem, leakasztottam hű társamat a helyéről (Nem, nem azt. a zacskót az ágy széléről) és elindultam. Nincs annál jobb, mint amikor végre biztos révbe érsz. Legjobb tudásod szerint mindenre figyelsz. Nem felejted el letolni az alsógatyádat, meggyőződsz arról, hogy van papír, az ajtót magadra zártad, és jöhet, aminek jönnie kell. Aztán ahogy ücsörögsz a nihilben, valami elkezdi piszkálni az agyadat. Amíg nem végeztél, addig talán nem is fontos a számodra. Addig…
Ám a tudat kicsiny kis férge röhögve közli, hogy öcsi! Bajban vagy! Villámként hasít az elmédbe. Nem tudsz törölni…
A rajtad keresztül futó cső ugyanis fizikailag lehetetlenné teszi a dolgot. Az ápoló, szakszerűen kivezette az alsónadrágod lábnyílásán. A zsák a bal kezedben, magasra tartva, nehogy a földhöz érjen. Így a cső tíz centivel rövidebb, mint kéne. A jobb kezed sem éri el a kívánt helyet, mert ülve ez is rövid, és nincsenek hosszú körmeid, mint egy plázacicának. Felállni sem tudsz. Elzsibbadt a derekad, a feneked is lassacskán felveszi az ülőke mintázatát. Marad tehát a pánik. először hangosan, majd üvöltve hívod a nővért, de az ajtót jó erősen bezártad, ráadásul a kulcsot is ráfordítottad. Sakk-Matt. A szobatársad pedig békésen horkol odakint a hatalmas adag Morfiumtól.
Üldögéltem néhány órát a sötétben, mire feltűnt valakinek, hogy ketteske bizony nincs a helyén. Az ajtó kinyílt. A vakító fényben a megmentőm csóválta a fejét.
- Ember! Miért nem szól?
- Szóltam, – feleltem, csak senki nem hallotta meg.
- Nem úgy, hanem ezzel – mutatott a falon egy piros, hívó feliratú gombra. – Ez nálunk jelez…
Most, hogy mindenki megkapta a magáét (A természet, ami járt neki, és én is a dorgálást) lehajthattam végre a fejemet. Nyugodtan alszom, hiszen bármi veszélyeset álmodok, a piros gomb mindig ott lesz. Szép álmokat.
10.
Szép délutánt.
Ma valami furcsa dologra ébredtem. Álmomban megint a tengerparton üldögéltem, egy kávézóasztalka mellett. Finom kávéillat lengte be az álmomat, de az asztalra nézve csak egy gyűszűnyi csészét láttam, az is csak félig volt a gyönyörű, fekete nedűvel. Aztán felébredtem. És a valóság? Igencsak fura volt. Az ágyam melletti kisasztalon egy kávéscsésze állt, benne frissen főzött kávé. Mellette egy szelet friss sajttorta darab. Meglepő módon a saját hálószobámban voltam. Aztán újra felébredtem. Ezúttal a kórházi ágyban. Kávénak, sütinek nyoma sem volt. Francba a hülye gyógyszerekkel. Azt hittem, ez a nap is olyan lesz, mint máskor. Unalmas. De tévedtem.
Ahogy így morogtam magamban, nyílt az ajtó, és bejött az éjszakás nővérfiú. Kezében egy tálca, amin egy bögre kávé és egy sajttorta volt. Bánatos kutyaszemeivel rám nézett, lerakta a tálcát, nagyot sóhajtott és elindult kifelé. Az ajtóból még visszaszólt:
- A torta tőlem, utoljára, ég veled!
Nem értettem a dolgot. Mi van? Mi történik? De mire feltehettem volna a kérdést, halkan kislisszant a helységből. Nyúltam a csésze felé, de újra nyílt az ajtó. A bolgár takarítónő volt. Észrevett, lemondóan megcsóválta a fejét, közelebb jött és a fülembe súgott.
- Te lenni rendes ember. Fogsz hiányozni nekem. – majd hozzátette – kell neked süti még? Ha nem, köszönöm.
Köpni-nyelni nem tudtam, csak a fejemmel biccentettem, hogy viheti. A némber kapzsi mosollyal az arcán eltűnt a kishelységben a tortaszelettel, és magára zárta az ajtót. (Vajon tudja, mire való a nővérhívó?). De ennek már fele sem volt tréfa. Ezek valamit tudnak és nem mondják el nekem.
Mire idáig jutottam, megérkezett a nagyvizit is. Komplett orvoscsoport állt az ágyam végében. Egymás között sutyorogtak (Az osztályos prof, a sebész és a tündéri hosszú ujjú barátnőm). A konzultáció végén előretolták a – véleményem szerint – leggyengébbet (a professzort) aki végtelen szomorúsággal a hangjában azt mondta:
- Sajnos, tehetetlenek vagyunk. Itt már nincs olyan orvos, aki segíthetne önnek a továbbiakban. Pedig lettek volna még ötleteink. Hiányozni fog a jókedve, amit a történtek ellenére sem sikerült elvennünk. Gratulálunk, meggyógyult. Hazamehet.
Hátat fordítottak és kivonultak, mint egy temetési menet. Csak a siratóasszonyok hiányoztak. Örömömben felugrottam… volna, ha nem köt még mindig a cső az infúziós állványhoz és az ágyhoz. Kiabáltam utánuk:
- Hé! És ezekkel mi lesz?
Addig ordítottam, míg be nem lépett Ursula. Tekintélyes mérete láttán letekertem a hangerőt és visszavonulót fújtam.
- Mi van fiatalúr? Tán nyúzzák? Mit üvöltözik itt? – ránézett a lázlapomra, felhúzta szamurájosra alakított szemöldökét és azt mondta – ne csinálja itt a ramazurit, mert mindjárt kaphat még egy szurit! (Ha a rímeket nézem, egész jó költő lehetne belőle, ha nem lenne olyan szőrös a lelke, mint egy hegyi gorillának.) Öltözzön, és húzzon el amíg megteheti.
- Én megtenném szívesen, – feleltem – de vannak kötelmeim, és ennek feloldása sajnos nem kivitelezhető a számomra. Segítene?
Mérgesen fellebbentette a takarót, de a látványtól elmosolyodott.
- Ezért a kis problémáért veri fel az épületet? Ja, hogy a csőre gondol? Az más. Mindjárt küldök valakit.
Azzal, mint egy méretes forgószél, távozott. Sokáig hallatszott a kuncogása, míg távolodott.
Nemrég bejött egy szende, szőke, ragyogó szemű, ártatlan angyal azért, hogy kiszedje a kezemből a branült. Azt mondta, ötödéves medika, és szakmai gyakorlaton van itt. Ne aggódjak, ezerszer csinált már ilyet. (Megnéztem a kezét, és megnyugodtam.) Óvatosan megfogta a csövet és…
Azt a büdös rohadt… és még fokozhatnám. Ha a csúnya szavakat kihagyom, nem is mondtam semmit. Ez a némber, ez az utolsó bárcás, ez a nyomorult lúvnya… Megragadta a csövet és kirántotta a karomból. A ragasztószalaggal együtt, magával tépve az alkarom összes szőrszálát. Most egy napsütéses tisztás van a helyén, valószínűleg egy aprócska tűzrakóhellyel, mert rettenetesen ég. Féltem. Mi jöhet még? Legyantázza a mellkasomat és egy papírlappal lerántja az egészet? (Egyszer láttam egy ilyet a TV-ben. Valami játékban a figura vesztett, és ez volt a büntetése. Akkor láttam először ilyen hatalmas, szakállas, kanadai favágót sírni.)
A kedélyek lecsillapodtak, a körömnyomaimat a falon egy ízléses tájképpel le lehet majd takarni. A nem annyira bájos, gonosz medika ránézett a katéteremre.
- Ezt meg kell kérdezzem a főnővértől, ilyet még nem csináltam.
Hála az égnek! Gondoltam, nem engedik neki úgysem. (Akármilyen perverzül hangzik, már vágytam Ursulát.) Ismét tévedtem. Letérdelt elém – aminek más körülmények között örülnöm kellett volna – és azt suttogta:
- Ne félj, nem lesz semmi baj! Talán nem fog fájni.
Tegyünk egy kis kitérőt. Eddig akárhány orvossal találkoztam, mindegyik azzal jött, nem fog fájni. Nem a francokat! Ilyenkor fáj a legjobban. Egyszer megkérdeztem egy szemészt (lásd Klinikai kilátások) -miközben egy üveggolyót próbált a szemem helyére erőltetni – csinált-e már ilyet önmagának, vagy a tanulótársának. A válasz: Nem, soha! Akkor nekem miért? És miért mondja, hogy nem fáj, ha nem tudja? Ezek az első két évben szerintem csak hazudni tanulnak. Kegyes hazugság, kíméletes hazugság alapfokon, „Nem fog fájni!” mesterképzésben.
Szóval ott tartottam, hogy a medika megnyugtatta önmagát és megrántotta a csövet…
Ájulás 10 perc, Medikának egy alapos fürdés a Niagara gátszakadása miatt, és bónuszként 5 kreditpont az indexében. Megyek, ha egyszer épségben hazaérek, jelentkezem.
Szép estét!
Mindenütt jó, de legjobb otthon… mondja a szólás. Hát ezzel kapcsolatban azért lennének aggályaim. Persze, jó a saját, megszokott környezet, de felmosni a balesetek után azért mégiscsak neked és a családodnak kell. De ne szaladjunk ennyire előre…
Azzal zártam korábban, hogy a medika új tapasztalati pontot szerzett általam a gyakorlati vizsgájához. Innen üzenném neki, hogy legközelebb kisebbet rántson, mert baj lehet belőle. Ezt tanácsolják a horgászok. Ezt mondom én is. Tapasztalatból. Csak egyszer pecáztam életemben. Akkor azt mondták, a dolog egyszerű, bedobod a horgot, megvárod, míg az úszó megmozdul, és kirántod a halat a vízből. Na a végeredmény az lett, hogy álltam a parton, kezemben egy pecabottal, és a horog végén egy komplett halbelső lógott, miközben a szerencsétlen kibelezett sneci holtan úszott le Paks felé a Duna szelíd hullámain bukdácsolva. Utána órákig hallgattam, hogy ezt finoman kell csinálni, nem szabad ekkorát rántani stb. De addigra elment a kedvem a horgászattól örökre.
A hazaútra szépen felszereltek. Kaptam papírt, arról, hogy a normalitásnak nyomát sem találták, hogy van egy új, szilikon alkatrészem, ami sosem romlik el, és hogy járóképes vagyok… rövid távon. Kaptam gyógyszert, hogy nehogy becsurogjak, és egy nagyibugyit, ha mégis. Megpaskolták a vállamat és utamra engedtek. Van egy mondás, hogy hét lépés csak a menyország. Szerintem, egészítsük ki azzal, hogy a pokol viszont csak négy. Ennyit bírtam ugyanis. A gyógyszer nem hatott, minden lépéssel egyre szomorúbb lett a helyzet. A nővér még utánam kiabált: tartsa vissza! Mondd ezt az áradó Amasonasnak. A liftig az út három pokol, a kijáratig pedig még öt. És ennyit bír a nagyipelenka. Egy cseppel sem többet. Míg várod az autódat, farrészeden egy egyre növekvő Pangea térképével, arra gondolsz, ki fogja kipucolni az üléshuzatot. Már mindegy, talán negyedáron lesz valaki, aki megveszi.
Hazaértünk. A nejem, elment további pelusokért, én meg itthon maradtam. Felfoghatatlan számomra, hogy milyen gyors is tud lenni a természet. Feküdtem a kanapén, két lépésre a slozitól. Számtanpélda következik: Ha a W.C. elérése két másodpercbe telik, és az érzés 2 ms alatt jut el az idegpályákon keresztül az izmaidhoz, mennyi időd marad, biztonsággal eljutni a célhoz? A válasz: semmi. A tény ugyanis, hogy a tested felett teljesen elveszted a kontrollt. Amikor elindul a gondolat, hogy pis… Addigra már nem kell. Felkelsz, és csurgó pizsamával elindulsz a fajansz felé. Közben még háromszor gondolkodsz, mire leülsz. Fél óráig semmi. Megnyugszol, hogy már csak a púder van benned (mi más lenne, teljesen dehidratált vagy, mint egy kifacsart citrom).
Felállsz, és… a folyosó közepén újra gondolsz egyet. Illetve egymás után hármat. Semmi baj. A nejem megjött, kaptam vastag pelust, extra igénybevételre. A mosógép remélem nem lesz csapágyas, és a felmosófa sem kopik el.
Különben is anyám önálóságra nevelt. hálás vagyok neki. Eljutottam oda, hogy elmúltam ötven, és simán be tudom pelenkázni magamat.
Most, itt fekszem, szárazon, füleim tiszták, szemeim ragyognak. Befejezem, álmodjatok szépeket. Csak ne tengerpartról és óceánról. Az nem jó jel.
0