Lélekvándorlás

Hiszek az örök mindenhatóban,
Az idegenek alkotta civilizációban,
A párhuzamosnak vélt más világokban
és a letisztulni látszó reinkarnációban.
Hiszek mindenben, ami a valóságban jó,
Abban is, ami soha el nem rontható.
Hiszek abban, hogy a lelkemért nem kár
És hogy a halál után majd egy új élet vár.

Amikor a lelkem először tér vissza,
Forrásként tör fel, a vize hűs és tiszta.
Csermelyként rohan az elkopott sziklákon,
Hogy erőtől duzzadó, gyors patakká váljon.
S ahogy hangja egyre csak csendesül,
Tajtékzó vize is tóvá szelídül.
A tóból pedig később hatalmas folyó lesz,
Mely elsöpörve mindent, rohan a tengerhez.

Ezután, majd másodszor születek meg újra,
Kicsinyke mag leszek a szántóföldbe bújva.
Türelemmel várom, hogy eljöjjön a tavasz,
Ami bőséges esőjével új életet fakaszt.
Majd szárba szökkenek és levelet hozok,
Vastag törzsű, büszke facsemete vagyok.
Évtizedek múlva már hatalmas tölgy leszek
És a megfáradt vándornak hűs árnyékot vetek.

Harmadszor születek erre a világra,
Ezúttal hasonlítok a pók hálójára.
Mely két ág között csillogva feszül,
Elkapva mind, ami belerepül.
Erősen tartva apró áldozatát,
Étekkel várva sötét alkotóját.
Amikor ősszel a pára földre száll,
Nyomtalan eltűnik a fényes pókfonál.

Talán negyedszer is újjá születek.
Egy kis tanya udvarán, baknyúlként ébredek.
Miközben bármikor ihatok-ehetek
Minden lány nyulat anyává tehetek.
Így telnek el hosszú hónapok és hetek,
Ülök a sarokban és csendben füvezgetek.
De eljön a vége minden jó világnak,
Ha a gazda nyúlpaprikást szán a szeretett családnak.
 

Ötödször születek erre a világra,
Lágy szellőként fújok a mezei virágra.
De ha nem hajladozna, csak velem dacolna,
Vad széllé változva tépném darabokra.
Dühöngő haragom sok mindennek árthat,
Viharként csavarnám az évszázados fákat.
És ahogy hatalmas tornádóvá válok,
Úgy pusztítom el az ártatlan világot.

Hatodszor járok a Karmám útján
És kavicsként heverek az óceán partján.
Ezer éve már, csak egyre gondolok:
Hová tűnök majd, ha végleg elkopok?
Ha nem marad más, csak maréknyi homok,
amit nem tartanak össze szétzilált atomok.
Rábízva magam a tenger árjára,
Jutok el végül egy tisztább világba.

Nem maradt más, csak a megtisztított lelkem.
Amiből hetedszer, újra megszülettem.
Hosszú út után, a Nirvánába értem,
Hat születés után már semmitől sem féltem.
A lelkem vándorlása itt ér most véget,
Nem érzek mást, csak furcsa ürességet.
Fényesen ragyogva a semmibe szállok
S a mindenből lassan semmivé válok.

2021-07