🔉Mindennapi cincogások: A Rém

Meghallgathatod Füredi Kriszián előadásában.

Szűnni nem akaró, rekkenő hőség volt azon a nyáron. Sok éves vonali és állomási tapasztalattal a hátam mögött, az első, éjszakás vonal- diszpécseri szolgálatomra készültem. Izgultam kicsit, nem tagadom. Aznap éjjel én lehettem az egész vonal teljhatalmú ura. Ahogy megérkeztem az irodába, a délelőttös kolléga átadta a szolgálatot. Amikor látta rajtam a bizonytalanságot a rengeteg papírmunka láttán, -apró mosollyal a szája szegletében – azt mondta:

Nyugi! Nem lesz itt semmi gond. Semmi olyan nem történhet, amit az elmúlt évek során még nem tapasztaltál. Mindent ugyanúgy kell csinálnod, semmi nehézség nincs benne. Csak egy kicsivel másabb. Több felelősség, mégtöbb munka, hatalmas adminisztráció és persze mindehhez kevés pénz és még kevesebb megbecsülés. De hát te sem a pénzért vagy itt gondolom, hanem a kisvasút szeretete miatt. Mint mindannyian.

Gyorsan összepakolt, átöltözött és éppen távozni készült vidáman, amikor az ajtóból még visszafordult:

Jut eszembe! Éjszaka vágányzár lesz, jönnek a pálya karbantartók dolgozni. Igazából neked sok dolgod nincs, kiadod az engedélyeket és kész. Te még nem tudod, de a főnökük egy tenyeres-talpas mogorva ember, aki nem tűri az értetlenséget és a határozatlanságot. Persze humora sincs. Veszett öreg róka, légy vele nagyon óvatos. Az öregek sokat tudnának mesélni róla. Na mindegy. Az időjárás jelentés szerint, az éjjel szél és vihar várható. Lehet, hogy el is marad a karbantartás. Na megyek. További eseménymentest!

Ezzel kiviharzott az ajtón és magamra hagyott a frissen örökölt „tróntermemben”. Az elmondottak után egészen kicsinek éreztem magam ebben az új helyzetben. A délutáni forgalom rendben lezajlott. A kora estével sem volt semmi probléma. Az esti órákban a hőmérséklet egy kicsit csökkent, köszönhető volt a feltámadó szellőnek. Mire az üzemzárás ideje elérkezett, addigra a szél már elég vadul tépte a fák ágait. Félő volt, hogy egy hevesebb széllökés betöri az iroda ablakát. Körülbelül éjfél volt, az utolsó vonatot is elküldtem már aludni. A vihar egyre csak erősödött és már kezdtem örülni az elmaradó éjjeli elfoglaltságnak, amikor három hatalmas koppanás rázta meg a bejárati ajtót. Lassú, nehéz koppanások voltak. Először azt hittem, hogy valami faág vagy egy elszabadult szemétgyűjtő edény csapódott neki az ajtónak. Aztán a következő gondolatom az volt, hogy a kocsiszín objektum őrző fenevadja (rövid nevén: Anyakutya) a vihartól megkergülve, korát meghazudtolva, félvakon üldözött valami macskafélét és a kanyart lendületből elvétve az ajtófélfán ért véget az útja. Már éppen készültem kimenni, amikor a három koppanás megismétlődött. Ezúttal határozottabban és ellentmondást nem tűrően. Kikiáltottam:

Bújj be!

Az ajtó egy hangos reccsenéssel hosszirányban megrepedt, majd tokostól kiszakadt a helyéről…

Persze ez így nem igaz. De mindenesetre recsegve kinyílt és az ajtó helyén megjelent egy rém. Legalábbis amennyit láttam belőle, abból arra következtettem, hogy nem emberrel van dolgom. Az ajtóban álló valaminek ugyanis nem volt feje. Két hatalmas lábból és egy óriási testből állt. Mielőtt a fogaim kocogását és a kint dúló vihar süvítését elnyomta volna velőt rázó sikoltásom, a rém megmozdult. A két hatalmas láb elindult befelé. Ezt egy gigantikus felsőtest követte, a bejáratra merőlegesen. Utat adva ezzel a teniszpálya szélességű hátnak, melyhez vasgerenda vastagságú karok illeszkedtek. Végül az ajtófélfán behajolt egy méretes, szőrös fej. Az arcán látszott, hogy nem túlzottan nyugodt. Az arca hasonlított valamelyik kőkorszaki elődünkre. Széles állkapocs, hatalmas fogak, barázdált arc, szúrós tekintet, csapzott haj és borosta. Céges munkásruha volt rajta, így az első sokkból feleszmélve rájöttem, hogy az előre beharangozott karbantartóhoz van szerencsém. Soha nem láttam még ekkora embert! A kolléga 215 centi magas és körülbelül ugyanennyi tiszta izomtömeggel rendelkezett. Remegve nyújtottam a kezemet és elcsukló hangon köszöntöttem:

Szevasz! Te vagy a pályások főnöke?

Kérdeztem, miközben a kezem eltűnt a kérges hatalmasra nőtt tenyerében. Éreztem a nyers erőt a kézfogásában és azt is sejtettem, hogy ha rosszat mondok, vagy csak olyat teszek, ami neki nem tetszik, akkor attól a pillanattól kérvényezhetem a pokolban a sütőolajam hőmérsékletének csökkentését. (Reménykedve abban, hogy életem során tettem annyi jót, hogy mire leérek addigra kellemes langyos fürdő fogadjon.) A válasza csak annyi volt:

Grrrrrrrrrraaaaauunnnnmoooopppffffaaahhsssuuujhhhheehhjkllllssm.

Rettenetes, dörgő hangja volt. Nem értettem semmit abból, amit mondott. Annak ellenére, hogy tudtam, az életemmel játszom, vissza kérdeztem:

Ne haragudj, nem teljesen értettem. megismételnéd még egyszer?

Grrrrrrrrrraaaaauunnnnmoooopppffffaaahhsssuuujhhhheehhjkllllssm

Ismételte el másodjára is, ezúttal azonban a hangjába némi ingerültséget véltem felfedezni. Mivel ezzel sem jutottam előre, időt kellett nyerjek. Leültem az asztalhoz elővettem az írásbeli engedély tömböt és szép lassan írni kezdtem. Közben arra gondoltam, meddig tart a fájdalom, ha centinként tépik szét az ember fiát. Az időt nem húzhattam sokáig. Minden bátorságomat összeszedve újból rákérdeztem, ezúttal egy halálraítélt bátorságával:

Bocsáss meg, de az az igazság, hogy nem figyeltem eléggé. Hova is szeretnétek menni és mit is akartok odakint csinálni?

A válasz nem sokat váratott magára:

GRRRRR-RRRRR-AAAAA-UUNNN-NMOOOOPPP-FFFFA-AAHHS-SSUUUJH-HHHEEHHJ-KLLLLSS-M.

Ezt már nyomatékosan, tagoltan ordította, vérben forgó szemekkel. Mivel nem akartam a gyufát kihúzni nála, így azt mondtam:

Értem! Persze, menjetek. Csak csináljátok a dolgotokat, reggel a nyitásra gyertek vissza. Ha van valami, szóljatok.

Miután elment, a székbe rogytam. Egész éjjel izgatottan vártam, hogy nem jön-e vissza. Ki tudja, hátha megéhezik a munka hevében…Egy kis emberhúsra…
Sok évvel később, amikor már a hasonló cipőben talpaló kollégákat oktattam, még egyszer előfordult az eset.

Egy szép őszi napon, egy fiatal kollégát osztottak mellém. Elmagyaráztam neki, hogy éjszaka jönnek a karbantartók, kimennek a vonalra és azt is, hogy mit hogyan kell csinálni. A saját kalandomról már rég megfeledkeztem. Azalatt a pár év alatt, amíg együtt dolgoztunk, kiismertük egymást a pályás kollégával. Mint kiderült, nem olyan szőrös szívű és nem emberevő, mint ahogyan az első találkozásunkkor kinézett. Sőt, ellenkezőleg. Eljött az éjfél. Ismét a jól ismert három koppanás hallatszott az ajtón. Már tudtam, hogy ki az. Kikiáltottam:

Bújj be!

Az ajtó reccsenve kinyílt. Bejött a két láb, a hatalmas test és az óriási fej. Láttam rajta, hogy vidám napja van. Mosolyogva lehajtotta a fejét, hogy az ajtófélfát kikerülje és gyönyörű bariton hangon azt mondta:

Szevasz! Kimennénk a 23+ 42 szelvénybe, kicserélnénk néhány vasat, aztán már itt sem vagyunk. Ha ez neked megfelel.

Barátságosan kezet ráztam vele és odaadtam az engedélyt. Kikísértem az ajtón, visszamentem a helyiségbe és akkor tudatosult bennem, hogy a kis kollégát nem látom sehol. Körülnéztem és az egyik sarokban találtam meg. Hófehér arccal, vacogó fogakkal ült és remegett. Megkérdeztem tőle, mi a baj, történt valami? Erre azt válaszolta:

Ez egy óriás volt! Úristen! Még azt sem tudom, hogy mit akart…!

Elmondtam neki, hogy nem értem a problémát. Természetesen ki szeretett volna menni a pályára karbantartani.

Miért??? Te mit nem értettél ezen?

Még mindig a körmét rágva, az idegességtől reszketve azt válaszolta:

Grrrrrrrrrraaaaauunnnnmoooopppffffaaahhsssuuujhhhheehhjkllllssm

2002-05

Vélemény, hozzászólás? Válasz megszakítása

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.

🔉Mindennapi cincogások: A Rém

Vélemény, hozzászólás? Válasz megszakítása

Legutóbbi bejegyzések