Szem-Ész

Ez a szösszenet fél évvel azelőtt esett meg velem, hogy Dr. Bönhase és Johann a villanyszerelő közös matatásának eredményeként sikeresen lekapcsolták a fejemben a fényt.
Emlékszem rá, szép napsütéses, ám annál hűvösebb októberi nap volt. A természetben megtalálható színek összes variációjában pompázó faleveleket sodort az utcákon a lágy szél. Az élénk pirostól kezdve a rozsdabarnán át a fakó zöldig. A fákon ülő varjak rekedtes hangjukkal tudatták mindenkivel, hogy „kár bizony, elmúlt a nyár”. Kár. Nagy kár! Egyszóval ősz volt. Minden értelemben. Mondhatnám – a helyzetemmel párhuzamot vonva – napról-napra egyre hamarabb sötétedett…
Na jó. Hagyjuk. Ez így túl melankolikusra sikerült. Mivel a dolog humoros oldalát készülök közreadni, így elhagyom ezt a szentimentális maszlagot és csak a lényegre törekszem.

Szóval, a fentiekben említett napon, a szokásos havi szemészeti kontrollomra igyekeztem a város legnagyobb szemészeti központjába. Ezek a vizsgálatok viszonylag egyszerűen és rutinszerűen zajlottak. Volt benne minden, mint egy jól menő autószervízben. Szélvédőtisztítás (kizárólag alkohollal), üregvédelem (szemcseppekkel), ablakmosófolyadék ellenőrzés (könnyek közt), fényszóróbeállítás („Lenéz, felnéz, balra, másik balra orvosi utasítások alapján”) stb. Nem túl bonyolult dolog. Ellentétben a szemfenék vizsgálattal. Itt, ha az ember nem lát jól és eltéveszti a liftben az emeleti nyomógombot, akkor egy szinttel lejjebb nagy meglepetés várja a proktológián. (Az eljárás ugyanúgy zajlik: Kis nyomást fog érezni…) Csak nem mindegy melyik irányból.
Egy ismerősöm vitt el kocsival az épületig. Megállt a járdaszegélynél és aggódva kérdezte:

– Menni fog?
– Hát persze – feleltem – hiszen nem teljesen hülye vagyok, hanem csak félig vak. Még van remény. El sem tudnám téveszteni, annyiszor jártam már itt. Akár csukott szemmel is… Két lépcső felfelé, majd az aszfalthibánál kettőt balra és előre az ajtóig. onnan már csak a lift és kész.
– Jó rendben, ha így gondolod, legyen. Ha végeztél, hívj fel és várj meg ugyanitt.

Becsuktam az ajtót, láttam elsuhanni az autó árnyékát és elindultam. Két lépcső. Megvan. Repedés a járdán, pipa. Két lépés előre és… Kopp. Így jár, aki rohan. Felkenődik egy üvegportálra mert nem figyel. Tehát, jissoraz. Két lépés hátra a repedésig, aztán óvatosan száznyolcvan fokos fordulat, két lépés előre és… puff. Nem értettem. Egy hónapja ez az ajtó még tárva nyitva állt. Most meg… Körbe tapogattam a keretet, lassan elérve a kilincset. Illetve csak a helyét. Merthogy ott, ahol a kilincsnek kellett volna lennie, csak egy négyzet alakú lyuk emlékeztetett arra, hogy itt valaha bejárat volt.
Egy szúrós, cigarettán érlelt hang szólalt meg valahonnan a hátam mögül.

– A rendelőt keresi? Átépítés miatt a másik bejárat van nyitva. Arra lejjebb az épület végén.

Gondolom, az irányt is mutatta. Mire elmotyogtam egy köszönömöt és az agyam feldolgozta az információt, addigra a megmentőm odébbállt. Hát jó. Egy kis izgalom nekem sem árt. Van időm, egy órával korábban vagyok. Ötven méter nem a világ.

Fél órát késtem. Szerencsére nem veszik annyira szigorúan az ilyeneket errefelé. A késést pedig mindenképp kárpótolja a kaland. Sokkal szórakoztatóbb az építési állványokon keresztülmászva munkagödrökön át a biztonságot adó fal mellett haladva megkerülni az egész tömböt, mint a másik irányban a járdán megtalálni az ajtót. A lift már egyszerű dolog. Kicsit más, mint a másik lépcsőházban, de a gombok hasonlóak. Hasonlóak, de nem ugyanolyanok. A hűvös alagsorban tett látogatásomat most nem ecsetelném. Nem volt ott semmi érdemleges. Csak kosz és pókháló. Az ajtó kinyílt, második emelet. Megjöttem. Kopogok.
A kedves hölgy – némi lenézéssel a hangjában – tájékoztatott, hogy a könyvelésre nincs időpontom. Útbaigazított. (Egy emeletet le, a folyosón végig majd a másik oldalon egy emeletet fel). Hozzátette, vigyázzak, mert az átkötő folyosón is dolgoznak és nincs világítás. Felröhögtem. Kit érdekel. Mészfoltos kabátujjamat lesöpörve megnyomtam a lift hívóját, majd a liftben háromszor a vészcsengőt.
Újabb negyedóra múlva (bal lábszáram egy ipari fóliába csomagolva) máris a szemészet recepciója előtt álltam, arra várva, hogy szólítsanak. Rajtam kívül csak egy valaki várakozott. Magas, vékony férfi, barna hosszú ballonkabátban és kalapban. Mondjuk, ha én valahova bemegyek, leveszem a fejfedőmet, de hát nem egyformán nevelkedtünk. Negyedóra elteltével hallottam a recepciós hangját. Durva, arrogáns, ellentmondást nem tűrő. Azt mondta:

– Jöjjön!
Ránéztem a hórihorgas férfire, de az nem mozdult.
– Mire vár? Jöjjön!”
Na te szerencsétlen. Nem elég, hogy szar a szemed, még süket is vagy? Gondoltam magamban és óvatosan megrántottam a kabátujját.
– Ön jön! – suttogtam.
– Hé, maga!! Maga ott a meszes cuccban! Jöjjön már. Hányszor mondjam?
– De az úr előbb jött mutattam a mellettem állóra.
– Ember! Az a fogas. Nem látja?

Ezt a kérdést ezen a helyen egy kicsit provokatívnak éreztem ugyan, de a szekunder szégyenérzetet félretéve szó nélkül a hang irányába indultam.

– Na végre ideért. Mi a baj?
– Elnézést, csak azt gondoltam…
– Nem ezt kérdeztem. Miért jött?
– Ja értem. Nem látok.
– Mennyire?
– Nagyon. Illetve szinte semennyire. Leginkább fény, árnyék ilyesmi.
– Ne szórakozzon velem, itt komoly munka folyik. Döntse már el!
– Akkor semennyire.
– Jó. Kell nekem egy adatvédelmi nyilatkozat. Itt van. Aláírva kitöltve kérem vissza.
– De…
– Nincsen de. Ki kell tölteni és kész. Enélkül nem tudunk magával foglalkozni. Most meg mit bámul? Mi nem tiszta?
– Nem tudom kitölteni mert…
– Mert iskola helyett szórakozni jártunk a haverokkal. Ugye? Nem megy a szövegértés? Hmmm?
– Nem. Két diplomám van. Csak, mint említettem, nem látok. Kitöltené helyettem?
– Ó, hogy az a … Nézze: NégyX és kész. Írja alá a papír alján… Most mi van?
– Aláírni sem tudok.
– Na várjon. Mutatom. Ide, ahol az ujjam van. Most mit csinál? Az ember esze megáll. Ne fogdosson. Hallja?
– Elnézést, keresem az ujját.
– Jó. Elnézem. Most az egyszer. Lássa kivel van dolga. Kitöltöm magának a kérdőívet is. Én kérdezek, maga válaszol. Értette?
– Igen. Nem vagyok hü…
– Nem felesel, röviden válaszol, különben megy a zárkába.
– ???
– Bocs. Csak beidegződés. Még csak két hete vagyok itt. Na haladjunk. Azonosítószám? Körlet, cella?
– Hogy mi???
– A neve és a címe. Nem figyel? Teljesen érthetően mondtam. De már nem kell. Minden itt van a gépben. Kocsival jött?
– Tulajdonképpen igen. Hoztak.
– Tehát nem vezet. Ez jó.
– Tudom. Ezt mások is így gondolják.
– Azért kérdeztem, mert a vizsgálathoz kap egy szemcseppet és két órán át nem fog tudni vezetni.
– És utána?
– Utána természetesen igen. Korlátozás nélkül. Most meg miért vigyorog?
– Ha írásba adja mindezt, akkor azonnal kérem a cseppeket. Lassan másfél éve nem látok, de szívesen vezetnék. Főleg, ha egy szakember is megerősít benne.
– Ne bohóckodjon már. Tudja, hogy értettem. Végeztünk a papírokkal. A pult mellett van a váró, majd szólítjuk. Miért nem indul? Segíthetek még valamiben?
– Nem ismételném sűrűn magamat, de nem látok, így nem tudom megtalálni a várót sem. Odakísérne?
– Mit gondol, dísznek állok én itt? Nem hagyhatom el a helyem. Fogja meg szépen a pult szélét és balra haladjon egészen a végéig. Onnan már a többi páciens segít magának.
– Jó. Megyek.
– Várjon! Elfelejtettem valamit.
– Igen?
– Valószínűleg sokat kell várnia. A kisasztalon talál színes magazinokat, unaloműzőnek. Foglalja el magát.

Szép lassan ballagva megtaláltam a várót és az ott várakozó öreg néni közreműködésével helyet foglaltam a sarokba állított szobapálma cserepében. Röpke egy óra múlva az utolsó folyóirat utolsó oldalával is végeztem. Mire a másik nővér a nevemen szólított, már egy egész halomnyi hajtogatott csákó és kishajó hevert szanaszét.
A vizsgálatok végén a doktornő megnyugtatott, hogy jók a kilátásaim. Kívülről nézve szép tiszták a szemeim, ezt belülről is megerősítettem) és hogy sosem látott még ilyen egészséges, kezdő vakot. A ruházatomat látva átadott egy betegkísérőnek, aki a bejáratig jött velem. Nem értem, hogy miért bonyolították meg ennyire a bejutást. Kifelé villámgyorsan ment minden. Az épület előtt az ajtóból telefonáltam. Miután a kocsiajtót becsuktam az ismerősöm belenézett a cseppektől tágra nyílt szemeimbe, végignézett a koszos ruhámon és a pókhálóval díszített frizurámon, felsóhajtott, egyesbe tette az autót és csak annyit mondott:

Látom sikerült.

2022-10