Skót

A ködös és zord, csendes éjszakában,
(Valahol messze Észak Skóciában),
Ódon kastély áll egy szikla tetején,
A meredek partfal csipkés peremén.

Ha valaki látja, (persze csak messziről),
Joggal hiheti, hogy rögtön összedől.
Roskadozó tető és málló vakolat,
Elburjánzó gaz az ablakok alatt.

Omladozó torony, rozsdás kakas rajta,
Dőlni készül éppen. Csak a sóhaj tartja.
Sötétek a szobák, az ablakai nagyok,
A törött üvegtáblán fakó holdfény ragyog.

Számtalan lépcső és megannyi terem.
Penészes és hideg, mint egy jégjárta verem.
Úgy látszik, mintha gazdátlan lenne.
Épeszű ember sosem lakna benne.

Egyetlen helységben pislákol a lámpa.
(Bágyadtan hunyorog, a kóbor áram járja.)
A romhalmazban lakó vén tulajdonos:
Egy zsugori, öreg, Skót milliomos.

Egyedül éldegélt csendes magányában,
Szellemek osztoztak a társaságában.
Keveset szánt ételre, orvosra meg soha,
Az így spórolt Pennykkel tele volt a szoba.

Magányos estéin dupla viszkit töltött
És elégedett volt, hogy semmire sem költött.
Minden nap berúgott és hangosan énekelt.
Hogy miből telt italra? Senkit sem érdekelt!

Rekedtes hangjától visszhangzott a ház,
Ilyenkor a holtakon is kitört a frász.
(Egy kísértet kínjában a mélységbe ugrott,
Ködfátyolból kötve a nyakára hurkot.)

Hangjától a kriptában rettegtek az ősök.
Csendesen tűrtek, nem voltak ők hősök.
Nem mertek szólni. Egy sem volt oly bátor.
A sírjukban forogtak, mint a ventilátor.

A tömlöc falához csontváz volt kikötve.
Bilincsbe lett zárva. Örökkön-örökre.
Bánatosan mutatta a középső ujját,
Mert nem bírta hallgatni a hamis halleluját.

Aprópénz csengése kísérte énekét
S érmék közt élte szegényes életét.
Pókhálós pincéje dugig volt hordóval.
Pénzzel voltak teli, nem pedig óborral.

Egy szokatlanul hideg, fagyos, téli estén
Gyengeséget érzett összeaszott testén.
S miközben az italba hatalmasat kortyolt,
Hosszasan merengve az elmúlásra gondolt.

Mi lesz majd velem és a rengeteg Pennyvel?
Meghalok és pont. Érjem be ennyivel?
El fogják herdálni azt, amit gyűjtöttem?
Na ez az a dolog, amit mindig is gyűlöltem!

Letörten felvette a Scotch-os üveget
Miközben a keze egyre csak remegett.
Fásultan töltött a mézszínű nedűből,
Már semmi sem maradt a megszokott derűből.

Tudta, hogy az ideje a végéhez érkezett.
Az ágyára feküdt és végrendelkezett.
Kanyargós betűkkel írva az óhaját,
Papírra vetette testamentumát.

Hosszú litániát fogalmazott arról,
Hogy ki álljon jobbról és ki pedig balról.
A magasak hátul, az alacsonyak elől,
Támasztva a falat még mielőtt bedől.

Leírta, ha meghal hogyan temessék:
A családi sírboltban középre helyezzék!
Búcsúzzanak tőle milliónyi könnyel
És távozzanak gyorsan néhány ócska könyvvel!

Elvihetik azt, ami semmire sem jó.
És azt is, ami vacak égetni való.
Vigyék el bátran az összes szemetet,
A porlepte polcokon éhen halt egeret.

Virág az nem kell! Ilyenkor drága!
(A koszorúnak pedig magas az ára.)
Díszes fakoporsó? Eh! Az meg minek?
Hogy azt is a szú zabálja meg?

Mondjanak érte egy ingyenes imát
És tegyenek mellé pár üveg piát.
Abból is olcsót. Elég csak hármat.
Talán kitart, amíg feltámad.
 
Gyászdalt énekeljen az angyali kar!
(Bár fizessen érte az, aki akar!)
S, hogy ne zavarja semmi a végtelen álmát,
Feje alatt tömjék ki apróval a párnát!

S, ha már a kriptáról lemaradt az ablak,
Kéne egy mécses! Deréknyi vastag.
Az örök világosság fényeskedjék neki!
Ha nem ég a villany, nincs többé rezsi!

A jegyzet végére kitette a pontot
S ennek örömére új üveget bontott.
Elővett egy papírt és megfogta a tollat,
Oly sebesen írt, mintha nem lenne már holnap.

Számításba vette az összes vagyonát
És listába szedte minden rokonát.
Levezette szépen, hogy ki mennyit kap,
Ha a vagyonból mindnek egyformán ad.

A lista végére elfogyott a Penny.
De valami nem jó! Nem lehet ennyi!
Túl sok a név és kevés a vagyon,
Átkozni fognak, ha most így hagyom!

Sóhajtott egyet és a könnyeit törölte.
Fösvény lelkét is a kétség gyötörte.
Nézte a papírt és az üvegért nyúlt,
Szemében ezúttal kapzsi fény gyúlt.

Átfutotta ismét és kihúzott vagy százat.
Úgysem férnek el, ha ellepik a házat.
Nem is kell ezeknek mérhetetlen kincs,
Elég lesz az is, ha azt írom: Nincs!

Különben sem láttam évek óta őket,
A koldusbotra jutott örök könyörgőket.
Térdeljenek sírva a megkopott padlón
És vesszenek össze a megmaradt aprón!

Az emberöltős ital belülről fűtötte,
A borongós kedvét is hamar elűzte.
A papíron áthúzta a nem kívánt sorokat
És maga előtt látta a csalódott arcokat.

Haszonleső család és komisz gyerekek!
Nem kaptok semmit! Pokolba veletek!
További huszonöt nevet elhagyott
S míg sorokat törölt, vígan kacagott.
 
Ritkult a névsor, a nagyja kihullt.
Későre járt, éjfél is elmúlt.
Kortyolt egy nagyot. De sok a név!
A lapon még maradt kilencvennégy.

A görbén írt sorokat egyre csak szanálta,
Átkozta azt, ki a halálát kívánta.
És mire megitta az utolsó cseppet,
Bódultan motyogta: Földönfutók lesztek!

A sarokba dobta a kiürült üveget
S eltalált vele egy ott alvó szellemet.
A kísértet hangosan, vinnyogva menekült.
De ez sem zavarta. Álomba szenderült.

Álmában feküdt a halálos ágyán,
Feje alá begyűrt ócska, rongyos párnán.
Körötte áll csendben az összes rokona,
Három gyermeke és néhány unoka.

Sógorok, komák és unokahúgok,
Töpörödött, ráncos vénkisasszonyok.
Távoli kuzinok, özvegyek és árvák,
Mint a keselyűk. A halálát várják!

A sötét szobában a sóvárgó szemek
Sunyin néznek körbe, hogy mit is vigyenek.
Ragad a kezükhöz minden apró érme
S már vinnék a kriptába. Ha tehetnék élve!

Tekintetét lassan az égnek emelte
S a legkisebb fiát magához intette.
Elhaló hangon kérdezte halkan:
Mindenki eljött? Mindenki itt van?

Igen, drága atyám! Itt vagyunk melletted,
Hogy nyugalmat adjunk elgyötört lelkednek.
Itt vagyunk mind, hisz szeretünk nagyon
S várjuk, hogy mennyi a kincs és a vagyon!

Felhorkant az öreg: miféle kincs?
Látom, hogy az életről fogalmad sincs!
A világ pénze sem érhet eleget,
Ha nem társul hozzá igaz szeretet!

De, amim csak van, azt reád hagyom!
Jutalmad lesz a legnagyobb vagyon.
Szeretlek téged. Érd be ennyivel!
Távozz békével… S a nagy büdös semmivel!
 
Most pedig fiam, lépj egyet hátrább
És küldd ide hozzám a középső bátyád!
Tőle is kérdezni akarok valamit,
Hallani szeretném szerető szavait!

Odalépett mellé a középső fiú.
(Nem volt ő rossz, csak kicsit hiú.)
Puccos ingben és feszülő nadrágban.
(Egy kissé bevágott valahol fartájban.)

Hajolj ide fiam és hallgass meg kérlek!
Feléd billenhet a pénzügyi mérleg.
Tied lesz a kastély és vele a tartalom,
De mit kezdesz vele? Tudni akarom!

A fiú nevetve felnézett az égre:
Drága papa, ha elpatkolsz végre,
A romot eladom és estélyt rendezek
S a megmaradt pénzből ruhákat veszek!

Eladni mindent és járni a boltokat?
Sóhajtott a skót: nagyszerű gondolat!
Ne várj vele sokat. Rajta fiam! Tedd meg!
De hogyan fogsz bálozni, ha kilátszik a segged?

Nem adok semmit te együgyű lélek!
Csalódtam benned, de ilyen az élet!
Ne bosszantsd tovább haldokló atyád!
Szólj a bátyádnak és kösd fel a gatyád!

Elhaló hangon szólt legnagyobb fiához:
Térdelj le mellém egy utolsó imához!
Remélem jobb vagy, mint ott az a kettő,
Mert előttük nincs más, csak végtelen lejtő.

A megrendült gyermek az ágy mellé térdelt,
Az öregre nézett és hosszasan érvelt.
Miközben beszélt, egyre csak könnyezett:
Tudom, a pénzből sohasem költhetek!

Az emléked őrzöm, úgymint a vagyonod,
Ezért efelől nem is kell tartanod.
Gazdája leszek a megspórolt pénzednek
S hű követője az eddigi létednek.

Fukarabb leszek, mint bármelyik skót,
A tengerből iszok és nem veszek sót.
Kordában tartom mind a két gyermeked
És nevelek beléjük erősebb jellemet.

A skót arca már nem volt oly kemény,
Halkan sóhajtott: Hát maradt még remény!
Áldást akart adni a Jóisten nevében,
De meglátott valamit a gyermeke szemében.

Egy aprócska pontot, egy halvány villanást,
Egy tűhegynyi fényt, egy parány csillanást.
A könnycseppben távol egy lámpa tükrözött
S az átható csendben egy bogár zümmögött.

A hangja ismét megkeményedett,
Már nem volt öreg s nem is reszketett.
Felülve az ágyban nagyot legyintett
S szigorú szemmel a fiúra tekintett:

Azt mondtátok nekem, hogy mindenki itt van!
Akkor a konyhában miért ég a villany?
Nem tudtok spórolni! Nem kaptok semmit!
Egyetlen átkozott huncut kis Pennyt!

Ahogy ezt kimondta, felébredt álmából,
Immáron józanul kiszállt az ágyából.
Az álomra gondolva nagyot nevetett
S gyorsan eltépte a lekörmölt íveket.

Új palackot nyitott és ivott egy kortyot.
Ezúttal azonban az életre gondolt.
Nem maradt senki, akit igazán szeret,
Kivéve a whiskyt és néhány szellemet.

Mit kezdjen azzal a rengeteg pénzzel?
Nem tudta felfogni ezt józan ésszel.
Megivott egy pohár „életben tartót”
És segítségül hívta a Mindenhatót:

Jó uram! Add, hogy csak addig éljek,
Ameddig nyakára hágok a pénznek!
S amikor végül ezzel is kész vagyok,
Hogyha akarod, én boldogan meghalok!

Néha még látni a skót szellemét,
Ahogy a Pennyket dobálja szét.
A távolban hallani a rémes éneket
S a köveken pendülő aprópénzeket.

Nem olyan rég, a romhalmazban jártam.
Sziklák övezte falak között álltam.
Nem volt ott más, csak a puszta enyészet,
Belepte a gyom és a dudva az egészet.

A kövek közt megbújva egy Pennyt találtam,
Felvettem rögtön és a markomba zártam.
Szerencse vajon? Vagy igazi átok?
A választ ezúttal hadd bízzam rátok!

2023-11