Kanegér

🔉TU-BI

lila ruhás nő

Békésen tespedtem a – budapesti repülőtér 2A érkező termináljában található irodám forgószékében, a kellemesnek mondható 23 fokos tavaszi időjárásban. Élveztem, ahogy a langyos szellő simogatta a frissen borotvált arcomat, köszönhetően a kiválóan működő légkondicíonálásnak.  Természetesen az irodán kívül tombolt a nyár. A hőmérséklet helyenként elérte a negyvenöt fokot is…  A kifutópálya betonján mérve.

B-A rém

De kit érdekel a beton, amikor az irodában kellemes az idő. Unatkoztam. Az aznapra tervezett délelőttös 4 repülőgépen már landolt, a többi gép csak valamikor a késő délutáni órákban volt várható. Utasok sehol sem mutatkoztak, a csarnokban dolgozó kollegák is visszahúzódtak a saját kényelmes kis birodalmukba. Minden csendes és kihalt volt. Dolgom nem lévén, úgy döntöttem, megengedek magamnak némi lazulást. Telt-múlt az idő. Szép lassan kezdet lecsukódni a szemem. Megvallom őszintén, elálmosodtam. Már épp elindultam az általam kijelölt álmok fényes ösvényén – boldog tudattalanságba süppedve -, amikor nyílt a kifutók felöli zsilip ajtó és belépett rajta egy igazi Dáma.
Először azt hittem, hogy csak álmodom. A látvány, amit az agyam nem akart felfogni, annyira szürreálisnak tűnt, hogy meg kellett csípjem magam. (A csípés nyoma mapokig emlékeztetett a jelenségre). Intő és elrettentő példa volt ez arra is, hogy munkavédelmi szempontból miért ne dolgozzunk delíriumos állapotban.
A hölgy hasonlított egy igazi filmsztárra, aki most lépett ki Las-Vegas legjobb kaszinójából egy revüszereplés után. Gyönyörű, 45 körüli, extra módon kikent-kifent arcú, bodorított szőke. Az összhatás: Mint egy vattacukor bolt kirakata. Habos rózsaszín, rettentően szűk kosztűmbe bújtatott, párduc alak és vérvörös rúzs a szájon. Extra méretű, lila tollboa a nyakon. Kis méretű, a ruhával egyszínű, húzós bőrönd és retikül. Huszonöt centis tűsarkak és hatalmas karimájú, rózsaszín kalap. Maga volt a magyar értelmező kéziszótár leírása szerinti klasszikus Díva. A nő megállt a terminál közepén, kimért mozdulattal letámasztotta a bőröndöt, majd lebiggyesztett szájjal lassan körülnézett. Amikor meglátott, széles mosollyal az arcán intett egyet mintha csak egy régi ismerőst látott volna és apró tipegő léptekkel sietve elindult felém. A kis bőröndöt úgy húzta maga után, hogy annak szinte a kereke sem érte a földet. Siettében fogta a kalapját, hogy a saját maga keltette forgószél le ne repítse a fejéről azt. Az Őt körül lengő illatfelhőbe burkolódzva odaért az asztalomhoz, elővette a legbájosabb (valószínűleg ezerszer gyakorolt) mosolyát. Megrebegtette kilométeres szempilláit és vörös körmeivel díszített finom kézfejét az álla alá támasztva rákönyökölt az asztalomra.
Kicsit közelebb tolta hozzám az arcát és búgó ausztrál akcentussal azt mondta: Helló!
És itt álljunk meg egy szóra. Némi technikai jellegű magyarázat szükséges az elkövetkezendőkhöz. Az ausztrálokról két sztereotípia terjedt el a nagyvilágban. Az egyik szerint, ha egy ausztrállal beszélsz, a beszélgetést vedd fel. Egy-két hónap múlva, amikor újra visszajátszod neki, nem fogja megérteni a saját szavait. Slendrián módon használják az angol nyelvet. Nem figyelnek oda se a nyelvtanra, sem pedig a kiejtésre. De mivel egymás között is így beszélnek, ez nekik már fel sem tűnik. Szerintem ez egy marhaság, de a köztudatban mégis ez él. A másik, ami – a történet szempontjából fontosabb – hogy az ausztrálok képesek olyan rövid, tömör tőmondatokban beszélni, ahogy az általunk ismert világegyetemben sehol senki. Képesek egy-két szóban komplett mondatokat alkotni és ezen a rövidített nyelven kommunikálni. Például, ha két magyar találkozik az utcán, akkor a párbeszéd valahogy így hangzik:
Szia! Hogy vagy? Család rendben? Ezer éve nem láttalak, mesélj!
Köszi megvagyunk, nincs semmi gond…stb. lehetne folytatni akár napestig. De a mi nyelvünk nem jó példa, mi ugyanis hajlamosak vagyunk köztudottan mindent bő lére ereszteni. A Britek, a maguk hűvös távolság tartásával ugyanebben a szituációban azt mondják:
– Hello! How are you?
– Thanks, I’m fine.
Ezzel szemben az ausztrálok megoldása lényegre törőbb:
– Hmmmm?
– Yeah!
… És ebben benne van az elmúlt tíz év összes eseménye, a tavalyi karácsonnyal együtt. Ők jól meg is értik egymást, mindenki más számára viszont katasztrófa.
Szóval, hol is tartottam?
Tehát a díva rákönyökölt az asztalra és búgó hangon azt mondta: Helló!
Részben az álmosságtól, a látványtól, valamint az irodámba hatoló komplett parfümbolt illatától kábultan válaszoltam:
– Helló! what can I help you?
Mosolyogva picit kacsintott és azt mondta:
– Tubi!
Erről a két szóról a legalább nyolc osztályt végzett honpolgárnak (Nem, nem a hat első, két második kombinációra gondoltam!), rögtön Shakespeare neve ugrik be. A magasabban képzettek talán folytatni is tudják. Hála neveltetésemnek én a második kategóriához tartozom, így csípőből válaszoltam vissza:
– … or not to be, that is the question…
A nő először láthatóan meglepődött, nem erre a válaszra várt, bármi is legyen az, amit kérdezni szeretett volna. De aztán felfogta a helyzet abszurditását és csilingelő hangon felkacagott
– Oh no! Tu-bí!!
Ismételte meg a korábbi információt, változatlan hangsúllyal. Nem értettem mit akar ezzel mondani …Visszakérdeztem tehát:
– Pardon. To be what?
A csodaszép arcon egy eddig láthatatlan barázda tűnt fel a résnyire összeszűkült szeme sarkában. Még mindig kedvesen, de már némi türelmetlenséggel a hangjában, lassan szótagolva így szólt:
– T-U-B-Í!!
Kezdtem magam kényelmetlenül érezni, a korábbi kábulatomnak már nyoma sem volt. Nem értettem mit akar ezzel mondani. Aztán leesett a fatantusz. Nyár van, a természet gépezete nagyban dübörög, rengeteg a rovar odakint. A ruhája színe miatt a méhek is gazdag virágnak hihették és lehet, hogy itt a probléma… Gondoltam én …Lelkesen imitáltam egy méhecske szárnymozgását a karommal és közben kettőt mutattam az ujjaimmal:
– Oh! Excuse me. Two bee? Where?
Ebben a pillanatban szakadt el nála a türelem cérnája végleg. A korábbi tünemény a másodperc tört része alatt változott át tomboló fúriává. Őrülten forgó szemmel, hatalmas emberevő véres szájjal – mint egy szörnyeteg, aki el akarja pusztítani a világot – toporzékolt, miközben eres kezével verte az asztalt és fennhangon ordítozott:
– TU-BI!!! TU-BI!!! TU-BI!!! TU-BI!!!
Az őrületét nézve egy hatalmasra nőtt megbolondult galamb jutott az eszembe. Még a fejmozgás is stimmelt. (Elnézést kérek a galamboktól)
Pár perc elteltével a szörnyeteg megnyugodott, amikor látta, hogy a tébolyát rezignált arccal nézem végig. Vonásai kisimultak, a csapkodás is abba maradt, gondos mozdulatokkal megigazította a ruháját és visszaváltozott gyönyörű nővé. Felöltötte arcára a jól ismert mosolyt és bűbájos hangon, megszólalt, mintha az elmúlt pillanatok soha meg sem történtek volna.
– Khmm…Ok. This is terminal 2A or terminal 2B?
Így azért már sokkal egyszerűbb volt a dolgom.
– Yes Madam! Of course. You are here, terminal 2B.
Bólintott egyet, csücsörített, sarkon fordult és ahogy jött, úgy távozott forgószélként a csarnok másik oldalán. Rózsaszín álomként, parfüm-felhőbe burkolódzva, sietős, apró koppanásokkal.

Miután eltűnt, azon elmélkedtem, mennyire szép a magyar nyelv, mennyire választékosan lehet kifejezni magunkat rajta. A gondolataimmal idáig jutottam, amikor megérkezett a kanadai hazatoloncoltakat szállító gép. A becsukódó zsilipajtó túloldaláról még beszűrődött egy méretes honleányunk jajveszékelése

JÁJJ! GUSZTÍÍÍ!!! Á BÁGÁDZSIMBÁN MÁRÁDT Á CSÁRDZSOLÓM!!*

*- Jaj Guszti, a csomagomban maradt a töltőm!

2021-08

0

Vélemény, hozzászólás?