A reggeli órákban, Október közepén, Kialudt szememben Az utolsó fény. Válaszokat vártam Egy feltett kérdésre, Okom lett hirtelen A kétségbeesésre.
Kérdeztem magamtól: Hány ujjat mutatok? Honnan tudjam? – feleltem -, Hiszen vak vagyok! Fáradtan legyintek, A választ unom. Minek kérdezem, Ha amúgy is tudom
Eddig, amit láttam, Nem volt túl sok. Négy éve tart már A végtelen sokk. A halovány fény Rabjává váltam, A sötétedő világ Peremére álltam.
Próbálok valahogy A széleken haladni S a ’nagybetűs’ ÉLETben A felszínen maradni. Írás közben Néha én is félek, De ezzel jelzem, Hogy: Én még élek!!!
Nem maradt semmi, Csak hírhozó hangok. Szerencsés lehetek, Mert egész jól hallok. Igazad van abban, Hogy semmit sem látok, De zajban is hallom Az üvöltő gazságot.
Jönnek egyesek, Segítséget kérnek. Ha rólad van szó Más mércével mérnek. Megkapnak mindent Előre tudhatják, Miközben mögötted Az ujjukat mutatják.
De ne aggódj értem, Nincsen semmi baj! Időnként elkap A lelki zivatar. Amíg ez tartott A vers végére értem. Becsület szóra Már magamhoz tértem!