Sokk

A reggeli órákban,
Október közepén,
Kialudt szememben
Az utolsó fény.
Válaszokat vártam
Egy feltett kérdésre,
Okom lett hirtelen
A kétségbeesésre.

Kérdeztem magamtól:
Hány ujjat mutatok?
Honnan tudjam? – feleltem -,
Hiszen vak vagyok!
Fáradtan legyintek,
A választ unom.
Minek kérdezem,
Ha amúgy is tudom

Eddig, amit láttam,
Nem volt túl sok.
Négy éve tart már
A végtelen sokk.
A halovány fény
Rabjává váltam,
A sötétedő világ
Peremére álltam.

Próbálok valahogy
A széleken haladni
S a ’nagybetűs’ ÉLETben
A felszínen maradni.
Írás közben
Néha én is félek,
De ezzel jelzem,
Hogy: Én még élek!!!

Nem maradt semmi,
Csak hírhozó hangok.
Szerencsés lehetek,
Mert egész jól hallok.
Igazad van abban,
Hogy semmit sem látok,
De zajban is hallom
Az üvöltő gazságot.

Jönnek egyesek,
Segítséget kérnek.
Ha rólad van szó
Más mércével mérnek.
Megkapnak mindent
Előre tudhatják,
Miközben mögötted
Az ujjukat mutatják.

De ne aggódj értem,
Nincsen semmi baj!
Időnként elkap
A lelki zivatar.
Amíg ez tartott
A vers végére értem.
Becsület szóra
Már magamhoz tértem!

2021-10