Kanegér

🔉Az utolsó út

Meghallgathatod Füredi Krisztián előadásában.

A kép illusztráció

Gazsó István, vagy ahogy mindenki hívta Pista, a szerelvény szűk fülkéjének meglehetősen kényelmetlen vezetőülésén foglalt helyet. Rutinos szemmel nézte maga előtt a végtelen sínpályát. Vidám volt. Jó kedvének alapját az adta, hogy az utolsó szolgálatának utolsó kanyarját vitte, a belső végállomástól a külső végállomás felé. Ha ezt a néhány kilométert maga mögött tudja, akkor végre végleg leteheti az elmúlt 43 év minden felgyülemlett feszültségét. Élvezheti a jól megérdemelt pihenést, ami a nem kevés nyugdíjjal együtt jár. A belső végállomáson már elköszönt a forgalmistától, aki megígérte, hogy ott lesz a két hét múlva esedékes búcsúztatóján.

Sötétedni kezdett, bár még az óra csak nemrég ütötte el a fél nyolcat. Kellemes szeptember végi nap volt. Az útjának egyharmadát már megtette. A következő ívben feltűnt az ellenvonat fényszórójának fénye. A vonatot egy fiatal, ambiciózus, tehetséges, az öregek szerint a jövőben nagy karriert befutó kolléga vezette. Intett neki egyet, majd elhaladtak egymás mellett. A fiú átszólt a rádión, jó pihenést kívánt. Pista áthaladt az íven, innentől már csak a hosszú, egyenes nyílt pálya és a külvárosi szakasz maradt hátra. Nyomott egyet a menet gombon növelve ezzel a jármű sebességét. Elégedetten vette tudomásul, hogy a motorok azonnal engedelmeskednek az utasításának, lágyan felpörögnek és a kívánt sebesség elérése után békésen dorombolnak tovább. Szerette ezt a nagy és barátságos sárkányt, ez volt a kedvence. Valamikor nagyon régen együtt kezdték a szolgálatot. Berta (mert titokban így hívta) abban az évben került az üzemhez, amikor Ő. Az egyenes nem volt kivilágítva. Felkapcsolta A távolsági fényszórót. Innen már látszódtak a következő megálló peronjának fényei, de még volt néhány perce az érkezésig. Azon gondolkodott, mit fog kezdeni a rengeteg szabadidejével. Mennyit fog majd az unokákkal játszani vagy horgászni. Talán később, amikor már mindenre ráunt, esetleg visszajöhetne a céghez, hasonlóan a többiekhez, akik nem tudnak mit kezdeni önmagukkal. Akiket az évek során megszokott ritmus már nem enged el. Ezt azonban szinte kizártnak tartotta. Úgy gondolta, belőle nem lesz „nyugger” vasutas.

A peronhoz közelítve lassított. Minden figyelmét a pályára és a vágány mellé kiépített betoncsíkra összpontosította, ahol csak egy férfi várakozott. Gyorsan felmérte, mennyi lehet az öngyilkosság esélye. Nem szerette a magányos farkasokat, igaz, a túlzsúfolt megállókat sem. Az évek során kifejlődött hatodik érzéke mindig megsúgta, ha valaki ilyen módon akart megszabadulni az életétől. A várakozó tömegből is kiszúrta őket. Szemkontaktusokat keresett és az ösztöne, az ugrás pillanata előtt nagy, vörös jelzéssel jelölte meg az illetőt. Ilyenkor a másodperc töredéke alatt fékezett mindennel, amivel csak tudott. Eddig még mindig időben meg tudott állni, soha nem volt balesete. De ez az ember koránt sem volt veszélyes. messze állt a peron szélétől. Első ránézésre is túl vén és túl lassú ahhoz, hogy beugorjon elé. Az idős férfi ódivatú, galambszürke, bokáig érő ballonkabátot viselt, amely bántotta a szemét annak, aki ránézett. Őszes haját játékosan borzolta a szél. Hatalmas, SZTK keretes, vastag szemüvege furcsán mutatott borostás arcán. Pista fékezett, majd megállt. Kinyitotta az ajtókat a jobb oldalon és látta ahogy az öreg elindult, hogy felszálljon. Az utolsó kocsiból csak egy valaki szállt le, aki a megálló hátsó lépcsője felé igyekezett. Pista szokása szerint kinézett a bal oldali visszapillantó tükörre, hogy megnézze, minden rendben van-e a másik oldalon is. Mivel semmi rendkívülit nem látott, ismét visszanézett a jobb oldalra. Meggyőződött arról, hogy nincs mozgás és hogy a peron üres. Bekapcsolta az ajtók záródását jelző hangot, becsukta az ajtókat, majd rápillantott a bezárt állapotot megerősítő visszajelző lámpára. A lámpa elaludt, jelezve ezzel, hogy minden ajtó tökéletesen bezáródott, az indulásnak nincs akadálya. Szép lassan, óvatosan elindult, nehogy a kerekek megcsússzanak a sínen. A külső végállomásig hátralévő két megállót a szokott tempójával, vidáman tette meg. Közben a „Soha se mondd…” című dalt dúdolta.

 

A végállomásra érve, átadta a kulcsait a váltásnak. Még utoljára megsimogatta Berta műszerfalát, majd leszállt a vonatról és bement az öltözőbe. Kivette a táskáját a szekrényéből, a szekrényajtót nyitva hagyta és elindult a kijárat felé. Az ajtóból még visszanézett és hangosan felsóhajtott. Csak az üres szekrény bámult rá vissza.

A forgalmi iroda felé tartott, közben az épületből kiszűrődő vonali rádió recsegésének hangját hallgatta. Épp valaki jelentett valamit, de az állomás zajától nem lehetett érteni.  A forgalmi irodában négyen voltak. A diszpécser és másik három járművezető. Ismerte mindet kezdő koruk óta, volt, akit Ő tanított be hajdanán. Azt mondta:

  • Na urak! További eseménymentest, szevasztok. Elmegyek pihenni pár napra. Találkozunk két hét múlva a bulin. Minden jót!

Senki sem válaszolt. Az egyikük sietős léptekkel kiment a helyiségből, a másik a cipőjét bámulta zavartan. A harmadik igyekezett elfoglalni magát egy darab papírral. Mindannyian kerülték a tekintetét, csak a diszpécser nézett rá komoran.

  • Pista, nem mehetsz haza. Várj egy kicsit.
  • Hogyhogy nem mehetek haza? Ti szórakoztok velem? Miért ne mennék? Hisz innentől gyakorlatilag nyugdíjas vagyok!

Majd ránézett a diszpécser arcára és értetlenül felvonta a szemöldökét. A diszpécser megismételte:

  • István! Nem mehetsz haza. Nem hallottad a rádiózást? A mögötted jövő kolléga egy halottat talált a raktári megállóban. Úgy néz ki, elütötték. Mivel te voltál az előző vonattal, ezért a helyszínelést és a jegyzőkönyvet meg kell várnod.

Pista, még mindig hitetlenkedve azt mondta:

  • Gyerekek! Ez valami vicc ugye? Soha nem ütöttem el senkit! Vagy azt akarjátok mondani, hogy valakit cserbenhagytam és nem vettem észre? Ez valami vicc! Ez képtelenség, én ezt nem hiszem el!

A diszpécser együttérzően válaszolt:

  • Nyugi! Az sem biztos, hogy elütötték. Egyszerűen csak feküdt a vágányok között. Lehet, hogy rosszul lett és ennyi. A szabály szerint fújd meg légyszíves a szondát. Írd alá, aztán gyere, elviszlek kocsival a megállóhoz. Ott várnak a rendőrök, hátha láttál vagy hallottál valamit.

A szondáztatás után beültek az autóba és elindultak a megálló felé. Útközben egy szót sem szóltak egymáshoz. Amikor megérkeztek, Pista próbált valamit mondani, de csak akadozva jöttek ki a száján a szavak. annyit tudott csak ismételgetni:

  • Én… nem, én soha… ez kizárt… biztos, hogy nem én voltam
  • A diszpécser nyugtatóan a vállára tette a kezét.
  • Pistukám! Ez majd kiderül. Nyugi, melletted vagyunk.

A megállóhoz vezető lépcső tetején egyenruhás rendőr állta az útjukat.

  • Nem lehet felmenni ide kérem! Rendőrségi helyszínelés folyik.
  • A vasúttól vagyunk, a baleset miatt jöttünk.
  • Az más. Akkor menjenek, keressék Vogel századost, Ő A helyszínelők vezetője.

A peron közepén rengeteg embert láttak. Mentősöket, tűzoltókat, és nyomozókat. A következő vonat a nyílt pályán várakozott. Amíg odaértek, Pista egyfolytában imádkozott. Arra gondolt: „Istenem! Add, hogy csak egy idióta drogos legyen!” Sokszor előfordult már, főleg az utóbbi években. Volt, aki belőtte magát az utolsó aranylövéssel és aztán holtan esett be a vágányok közé.

Vagy mint ahogy a napokban történt, valaki megpróbálta ellopni a felsővezetéket, de pórul járt, mert nem figyelt oda a fizika órán. Aztán ahogy közelebb értek, meglátta azt a semmivel sem összetéveszthető galambszürke kabátot, majd az ősz szél borzolta hajat. Vért nem látott sehol. Pista elfehéredett és görcsösen megszorította a kollégája karját.

  • Ez lehetetlen! Ez az ember felszállt a vonatomra, nem lehet itt! És hol a vér? Te is látod? Nincs vér!

A helyszínelők csapatából egy magas, harmincas éveiben járó férfi észrevette őket és eléjük sietett.

  • Üdvözlöm Önöket! Vogel százados vagyok, a nyomozás vezetője.

Pista arcát látva, egyenesen neki tette fel a kérdést:

  • Ön vezette az előző járművet?
  • Igen, én voltam.
  • Felismeri vagy látta valaha az áldozatot?
  • Igen, láttam. De nem értem, hogy kerülhet ide, hisz felszállt a vonatomra, méghozzá itt, ebben a megállóban.
  • Nyugodjon meg. Ki fogjuk deríteni, mi történt. Arra kérem, menjen vissza az irodába és várjon meg. Jegyzőkönyvbe kell vennünk a vallomását.

Pista érezte, hogy kicsúszik a lába alól a talaj. Csak állt némán, meredten nézte, ahogy a halottszállítók beemelik az öreget egy jelöletlen acélkoporsóba. Nem volt véres, mindössze egy apró horzsolás látszódott a homlokán. Minden porcikája úgy mozgott, mint egy rongybabának. Belül, valószínűleg nem maradt egyetlen ép csontja sem. Elméjében hallani vélte az egymáson elmozduló csontok száraz csikorgását. A diszpécser megfogta a vállát és szelíden húzta magával.

Az irodába visszatérve, leültek egy asztalhoz. A diszpécser azt mondta:

  • Gondold át, hogy mi történt. Most magadra hagylak. Intézkedem, hogy senki ne zavarjon.

Pista nagy levegőt vett, majd lassan kifújta. Fejében kavarogtak a gondolatok. Jobb oldalon belenyilallt egy pici fájdalom a mellkasába, de észre sem vette. Továbbra sem értette, mi történt. Újra és újra átgondolta az eseményeket. Beállt a megállóba, az öreg ott állt. Kinyitotta az ajtókat. Ő átnézett a vonat másik oldalára, aztán vissza. A peron egészen biztosan üres volt. Az ajtókat becsukta, az ajtójelző elaludt.

Két óra múlva megérkezett Vogel százados egy rendőrrel.

  • István! Tisztázzuk le a körülményeket. Mesélje el, mit tapasztalt, mit látott.
  • Pista elmondott neki mindent, amit tudott. Hozzátette, nem tudja elképzelni sem, hogyan került a vágányok közé a férfi és hogy miért nem vérzett.

Vogel megkérdezte:

  • Van a járműveken menetregisztráló készülék?
  • Igen van.
  • Az ajtójelző biztos, hogy elaludt?
  • Igen biztos.
  • A peronon nem volt senki más?
  •  
  • Értem. Kérem, írja alá a vallomását, menjen haza, nyugodjon meg és kérem maradjon otthon. Keresni fogjuk.

       Pista fejében kavarogtak a gondolatok. Egész úton hazafelé azon töprengett, hogyan történt mindez, miért pont vele és miért pont most. Ismét érezte azt az apró kis nyilallást, amit már korábban is, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Könnyedén ráfogta a fáradtságra. Majd kipiheni magát…

Néhány napig csak téblábolt otthon, nem találta a helyét. Semmihez sem volt kedve. Nem gondolt az unokákra és a horgászatra sem. Néha, amikor egyik másik kollégája felhívta, rövid idő múltán sok teendőre hivatkozva bontotta a vonalat. Nem tudott aludni sem. Ha véletlenül mégis elnyomta az álom, mindig a szürke kabátot és az őszes hajat látta maga előtt. Ilyenkor izzadságtól csatakosan ébredt.

Pár nap múlva, csörgött a telefon. A kapitányságról keresték. Megkérték, hogy fáradjon be Vogel századoshoz. Pista szíve összeszorult idegességében, bal oldalában megjelent a napok óta érzett fájdalom, ám most sokkal erősebben, mint eddig valaha. Belépve a kapitányság épületébe, a százados fogadta.

 –   Üljön le kérem. Úgy néz ki, pontot tehetünk az ügy végére. Elmondom Önnek, hogy szerintünk mi történhetett. Ha kifogása lenne az elmondottakkal kapcsolatban, csak jelezze nyugodtan.

Vogel beszélni kezdett, Lassú, nyugodt, andalító hangon. Pista fejében filmszerűen peregtek le az esemény jelenetei. Úgy érezte, mintha Ő állna a peronon, az öreg szemszögéből látva az egészet. Hideg volt, fázott. Összehúzta a kabátját, a galambszürke ballont, melyet szegény, megboldogult feleségétől kapott, ki tudja már milyen régen. Vastag szemüvege bepárásodott, nem nagyon látott vele semmit. Ki kellett volna már cserélni, a 26 dioptria lassan kevésnek bizonyult. Aztán lassan balra nézett, látta az érkező szerelvényt. Pontosabban nem is igazán látta, csak érezte a hatalmas acéltömeg közeledtét. Hallotta, hogy a jármű kinyitja az ajtókat. Ekkor elindult a vonat felé. Csak egy megállót kellett mennie a lányához. Óvatosan közelítette meg a kocsit. Kitapogatta az ajtó szélét a jobb kezével, majd ugyanígy a ballal is. A harmadik kocsiban, egy fiatal pár ült az ablak mellett. A lány, kinézett és türelmetlenül azt mondta a fiúnak:

  • El fogunk késni, ha a papa nem mászik fel gyorsabban a másik kocsiba!

Ugyanekkor a második kocsiból egy kisgyermek hangja hallatszott:

  • Apa! A bácsi miért a másik kocsival megy?

Az apja unottan morgott valamit az orra alatt és tovább nyomkodta a telefonját. Az öreg lépett egyet és…

…és Kontrád Jónás tévedésből belépett a két kocsi közé. Az ujjlenyomatait mindkét kocsin megtaláltuk. Az áldozat, elvesztve egyensúlyát, beverte a fejét, ezzel elvesztve az eszméletét. Bezuhant a peron mellé, a vonat alá.  Fejezte be Vogel százados.

Pista ekkor már rosszul volt. Szédült, a mellkasában cikázó fájdalom elviselhetetlenné erősödött. A nyomozó szavai egyre távolabbról jutottak el hozzá.

  • István! Jól van? Minden rendben? Halló!… Valaki hozzon vizet!… Gyorsan!… Hívjatok egy orvost!

Két hét múlva, egy kis temetőben, néhány ember kísérte utolsó útjára Kontrád Jónást. Fekete ruhába öltözött, ötven körüli nő, állt sírva a sír mellett. A temető lélekharangja halkan kongott. Ugyanebben az időben, egy másik temetőben, több tucat vasutas, egyenruhában körbe állt egy sírt. A leeresztett koporsón csak az volt olvasható: „Gazsó István Élt 67 évet”. Az üzemből mindenki elment a búcsúztatóra, így kísérték el az utolsó útjára. 

 

Megjegyzés: A történet valós események alapján íródott. A személyek és helyszínek azonban kitaláltak. Minden egyezés csak a véletlen műve.

 

2021-04

 
 
0

Vélemény, hozzászólás?