Mindennapi Cincogások: Közöny

Felbúgtak a szirénák. Mélyen, nagyon hosszan, fájdalmasan. A hónapban sokadszor. Ültünk a nappali kanapéján és beszélgettünk, mint oly gyakran mostanság. A háborúkról, az energiáról, vészhelyzetről, biztonságról, a jövőről. A változó világ nyomasztó terhei rányomták sötét bélyegjüket a hangulatunkra. Először fel sem tűnt a hang. Aztán az agyunkba hatoló természetellenes tónus mindent elárasztott. Egymás után csippantak fel a mobilok üzenetjelzői, a kijelzőkön vészjósló felirat pulzált folyamatosan: „Figyelem!!! Állami értesítés!!!” Az üzenet rövid, tömör, lényegre törő volt. Épp csak azt nem írták le, hogy mit tegyünk. Nem fért bele a 160 karakterbe.
És most? Bújjunk el? Hova? Menekülünk? Merre? Mi lesz most??? Pár másodpercig lebegtek a megválaszolatlan kérdések a levegőben.

A feleségem az izgatottság bármilyen látható jele nélkül szép lassan felállt és rezignáltan becsukta az ablakokat. A külvilágból érkező éles visítást teljesen kizárta. A beállt csendben felénk fordulva azt mondta:
Hogyhogy mit csináljunk? Természetesen kimegyünk a konyhába és megebédelünk. Ragut főztem, ki fog hűlni. Amíg el nem fogy, senki sem megy sehová. Nem fogom kiönteni. Vita nincs, indulás!
Nem volt… Szó nélkül bólintottunk. Letaglózott minket a közönye. Fejcsóválva követtük az ellentmondást nem tűrő, határozott parancsot, miközben a mobilok újra jeleztek. Új üzenet érkezett.
Futtában még a kijelzőre néztem. „Ez egy vészhelyzeti értesítési protokollt tesztelő üzenet. Önnek nincs tennivalója. A megértését köszönjük”.

2023-12