Vallomás

Tartozom egy vallomással nektek,
Írtam a napokban pár lehangoló verset.
Amit írtam, általában igaz,
Bár a lelkemnek nem nyújthat ez megfelelő vigaszt.

Azt mondtátok sokan, depressziós vagyok.
Megnyugtatlak titeket: Szó sincs róla! Dehogy!!!
Jól esik, hogy a lelkemet ennyire féltitek,
De a lelki világomat, korántsem értitek.

Igaz, akadnak néha borúsabb napjaim,
Mint ahogy a pókerben is jöhetnek rossz lapjaim.
És néha amikor túl szomorúnak látszom,
Nem történik más, csak a szavakkal játszom.

Ezért, hogy lásd normális vagyok,
Az alábbiakban most útmutatást adok.
Látnod kell, hogy írásban mi az, mit megtettem,
S hogyan játszottam az érzelmeitekkel.

Kezdetben, szerkesztettem egy verset.
Melynek neve Szerelmes vers Etelhezhez lett.
Ezt tele tettem hetvenezer „e” -vel,
Persze feleslegesen. Rettenetes lett…

Később, írtam egy szegény, szerencsétlen nyúlról,
De a Mindennapi Cincogásban nem olvastál búról.
Az első igaz történet, ami nekem csak a kezdet,
Bundás barátunknak bizony, a végállomása így lett.

Nemsokkal utána, a  Randevút kreáltam,
A füstös bár homályát, álmaimban láttam.
Hallgattam a kiszűrődő ócska Jazz zenét,
Ez adta meg a versem összes ütemét.

Pár év kimaradt, az ihletem elfáradt.
Fejben írtam verset, nem is egyet, százat.
S míg vártam a tökéletes, fizetett munkára,
A 15 lett a válasz, a világválságra.

Három évvel később munka nélkül lettem.
Joggal gondolhattam, végleg itt rekedtem.
Egy újabb versben, új sorszámot téptem,
S egy másik ország felé még egy lépést tettem.

Hat éven át nem gondolkodtam,
Csak nagyritkán „cincogtam”.
Három műszakban a műanyagot vágtam
És azt hittem, ezúttal békére találtam.

De nem így lett. Érkeztek a gondok.
A látásom is napról-napra romlott.
Nem voltak többé hangos kiáltások,
Így született meg a Klinikai kilátások.

A végtelenbe nyúló műtétek után,
Nem láttam jól, de legalább lett munkám.
Vidáman kerültem a vakság látszatát,
És Vakrandira hívtam egy kávéautomatát.

Két évre rá kész lett a Mikor és a Nem látok,
Azt hittem, ezzel nyerek végre  Bűnbocsánatot.
De nem. Elértem magamban a legmélyebb pontot.
A sötétből kirángattam a Rémbohócot.

Próbáltam maradni a járhatóbb Úton
S küzdeni, nehogy valaki a mélységbe húzzon.
Fülemben dübörgött egy ősrégi sámándob:
Tam-tam-tam-tam-tam-tam-kopp!

A politika sárfolyója áradt, mint a Nílus
Mindent beterített már a Hülye-vírus.
A sok ember pánikolt, nem találta helyét,
Ezért mutattam meg a Felnőttek játszóterét.

Bemutattam nektek  Enikőt és Ernőt.
A két fiatal, szerelmes tekergőt.
Rövid szerelmüknek csak az vethetett véget,
Hogy a rém-versben az erdő csúnyán rájuk égett.

Szereplőm volt, a szegény Pantomimes,
Aki, csak a tragédiájáról lett igazán híres.
Közönsége előtt addig-addig játszott,
Míg meg nem látta a Fordított világot.

A versek után, nagy levegőt véve, új műfajt kerestem.
A Diabétesz után két esszébe kezdtem.
Az egyikről még nem mutattam senkinek sem listát,
A másikban Az utolsó útjára kísértük el Pistát.

Fentiekben tehát a majdnem teljes lista,
A műveket részben, az én életem írta.
Hangulatuk olyan, mint amilyen vagyok,
Példaképül állnak előttem a nagyok.

Vallomásom, ezennel befejezettnek tekintem,
Remélem ezzel minden kételyt elrendezhettem.
Írásom számodra kétséget sem hagyott,
Nem depressziós őrült, csak érző ember vagyok!

2021-05